Hét hét

Ennyi telt el két választás között. Most feledjük azt a közepes kronológiai poént, hogy a második választás napja, május 25., a naptár szerint Orbán napja. Ez szinte már mindegy is, figyelembe véve az eredményeket: előre lehetett tudni, hogy fölényes lesz a győzelmük. S míg az április 6-ai országgyűlési választások után többen azon rugóztak, hogy ilyen megmalmozott választótörvényi keretek között és ilyen indokolatlan versenyelőny ellenére is igazán európai gesztus (lehet) gratulálni a győztesnek, ma már senki sem töpreng ilyesmin. Az európai parlamenti választások után, például és többek között, azt lehet rögzíteni: míg az elmúlt négy év alatt betonba öntötték az új rendszerüket, a beton mostanra megkötött.

Kész. End of story. Vannak némileg magukhoz tért, baloldalinak látszó pártok, van stabilan második nácipárt, van stabilan süllyedő szocipárt, és van az öt százalék kötélrostjain egyensúlyozó elempé, de ez az állapot is szinte mindegy. Mert egyikük sem alternatíva pillanatnyilag. Ez a momentán társulat... Most egyikőjük sem lehet az állampárt kihívója, egyikük sem mond igazit és valódit, hanem reagálnak és igazodnak, majd esetleg eljutnak valamiféle diagnózisig, melyet vagy populista hívószavak, vagy pedig közhelytárak követnek. Igaz, nincsenek olyan kommunikációs helyzetben és médiavariánsokkal megtámogatva, mint a centrális erőtér közepe. Azonban a zinternetes világháló korában a zinformációs szupersztráda szélére, a leállósávba sem tudnak igazán felhajtani, mert oda már kellene valami komolyabb üzenet. Az elakadásjelzőn kívül.

Tehát hét hét. Ennyi telt el, és teljesen világossá vált, hogy azoknak, akik továbbra is azt mondják, “itthon maradunk, mert ez a hazánk”, vagy érdemes belefogni ezen tételük átgondolásába, és hatékony mobilitási programot indítaniuk. Vagy pedig őszintén és ellentmondást nem tűrően belenéznek a tükörbe, s patrióta tekintetük közepébe mondják, hogy vagy alámerülünk, s kibekkeljük, vagy elvonulunk és melankolikus mámorban nézzük végig az elkövetkező éveket, vagy kitalálunk valamit és úgy éljük az életünket, mintha az normális lenne. A lét elviselhetetlen könnyűségéhez a keretfeltételek nem mindig lesznek adottak, mert túlságosan is átalakult a demokratikus intézményrendszer, és a mindennapi élet tereit is átjárják a megosztottságok, elégedetlenségek, félelmek. Az egyéni szabadságok maradéktalan kiélése sem lehet hibátlan, mert az államosítás és központosítás túlságosan sok területen hatolt keresztül, és a civilnek mondott társadalom többsége elsősorban magával és a létminimum fenntartásával, s nem a közösséggel van elfoglalva.

Ebben a helyzetben, ha nem kívánjuk, hogy eluralkodjon a honfibú, de nincs is bennünk forradalmi hevület, például azt tehetjük, hogy dokumentáljuk a kort: rögzítjük az eseményeket, információkat, nyilatkozatokat, döntéseket, kezdeményezéseket, jó és rossz gyakorlatokat. Mert – s itt most kettő, banálisan egyszerű állítás következik - fontos, hogy emlékezzünk, s mert az elmúlt évtizedek egyik legkeserűbb tapasztalata az, hogy hihetetlenül gyorsan felejtünk. A 20. századi csoportdinamikai gyakorlatok után ez kellően érthető, és a magyar történetet végigkísérő kiegyezések sorozatában pedig nem is meglepő. A felejtés – amely mellett természetesen lehet érvelni, mint a túlélés és a továbblépés szükséges eszköze - a magyar történeti gondolkodást erőteljesen átszövő, rossz hagyomány. (Nyilvánvalóan így van ez közvetlen szomszédainknál is, a káeurópai hagyományokban is, de itt részletesen egyáltalán nem fogok belemenni a társadalomtörténeti komparatisztikába.) Ennek a téves tradíciónak a testvérpárja az átírt vagy eltorzított emlékezet, melynek alakításába jelentősen beszállt az állampárt az elmúlt években. Ezért dokumentáljuk a Fidesz-korszak újabb etapját, a harmadik Orbán-kormány hétköznapjait.

Hét hét alatt megalakulhatott volna az új kormány, ám ez nem történt meg. Van egy olyan szokás is, hogy a választások és a kormányalakítás közötti időszakban a győztes és/vagy az újraválasztott párt nem izmozik, hanem csak örül. És természetesen ígérget. Ez utóbbiból volt valamelyest, és volt nagymennyiségű erősködés, melyet nem lehet igazán az EU-s választási kampányra fogni, hiszen igazi kampány nem is volt. Csak “tiszteletet a mogyoróknak” (aztán ma még "több tiszteletet"!. Tehát a hét hét alatt egy olyan lista áll össze, amely leginkább a tutista hatalmi arroganciáról szól, tehát a hatalomgyakorlás kontinuitásáról, tehát a párbeszéd hiányáról, tehát ....

- Rögtön a választások után beindul a Szabadság téri emlékmű építése, szemben a kormányfői ígérettel, amely halasztásról, vitáról és dialógusról szólt. A rekordidő alatt felépülő rekordronda történeti tévedést hamarosan avatják, s mindeközben a befogadó környezet, az V. kerület majálisokkal, fesztiválokkal, cirkusszal hülyít a téren. Az MTA-n viszont rég tartottak ilyen jó és az aktuális ügyekre elegánsan reagáló konferenciát. Ugyan nem csapkodtuk térdünket a röhögéstől, de a hazai abszurd irodalomba OV is bejelentkezett, amikor művészettörténeti és emlékezetpolitikai kérdésekbe ártotta magát. (Hármas alá, s legközelebb küldje be az ...)

- A Miniszterelnökséget irányító ember nekimegy a Norvég Alap pénzosztási rendszerének, és állami felügyeletet követel a hivatalnak, majd a norvég kormány lepattintása után rájuk küldik a KEHI-t. (az, hogy a fészbukon még mindig baromi nagy humor a Lézerjánosozás, vagy Lézerdzsózás, az egy másik cikk tárgya kell, hogy legyen.)

- A jogi eljárások lezárulta előtt ugrottak rá a kishantosi mintagazdaság földjeire és szántották be a már kikelt terményeket.

- A tankönyvmonopólium értelmében az iskoláknak ezentúl a két államosított tankönyvkiadótól kell megrendelniük a könyvek 80 százalékát, s így egyben a törvényben garantált tanári szabad tankönyvválasztás joga is sérül.

Felavatják a felcsúti majd a debreceni stadionokat, és hamarosan következik a ferencvárosi avatás is. Épül, szépül hazánk ...

Mindeközben legyen már “best practice”, jó példa és dagadó honkebel, hiszen már működik, hiszen még április 6. előtt gyorsan átadták az új budapesti metróvonalat, s “a négyes metró a legmenőbb épület, ami ebben a városban az 1930-as évek óta épült. Hogy értelmetlen, komikusan drága, korrupt és szolipszista, hogy nem több belvárosi huncutkodásnál? Persze. De attól még őrült, dekadens csoda, és most már a miénk.” - írta szépen a Cink.

És mindeközben elkezdte munkáját az új parlament, s elmondta beiktatási beszédét a miniszterelnök, aki hangsúlyozottan szólt a szavak helyes használatáról és a viták szükségtelenségéről. S mindeközben nyelvileg lerontott, súlyosan terhelt mondatokkal terhelte a közbeszéd terét. (vigyázat, megrázó képek és mondatok!)

De a hét hét alatt a Mundruczó megnyerte kategóriájának fődíját Cannesban, s a stábjának hölgyei olyan ruhákban feszítettek, amelyeket az egyik tehetséges magyar tervező készítette, és hogy a MOME-n készült animációs diplomamunka aranyérmet nyert egy New York-i versenyen.

Meanwhile: a kormány megbízásából tevékenykedő biztos, az egykori színházrendező, ismét buzizott egy szaftosat a közönsége előtt, amiért nemhogy nem zavarták el, mostmár véglegesen, de még szerény dorgálást sem kapott. A színházi szakma néhány képviselője emelt csak szót. Csak vegyük észre közben, hogy Kerényi “buzilobbizós” kiszólását megelőzte a Heti Válasz nevű, konzervatívnak és mértékadónak tartott megmondószerkezet címlapos iránymutatása, az “Európa elrablása. Dalfesztivált nyert a meleglobbi” üzenet és cikk. Ebben kimutatják, hogy az Eurovízió győztese, a nagy érzelmi hullámokat kiváltó Conchita Wurst ügye nem véletlen, “győzelme nem kisiklás, hanem a meleglobbi térnyerésének megkoronázása.” Összenő, ami összetartozik, a jó rendőr és a rossz rendőr együtt iparkodik a magyar közéletben. És mondhatnak és sérthetnek bármit és bárkit, mert megtehetik, és elenyésző a kontrolljuk. 

(utolsó) Mindeközben: színházigazgatók jöttek össze a Katonában, beszélgetésnek látszó foglalkozást tartottak, és úgy tűnik, nem jutottak messzire.

Itt tartunk.

Itt az idő ...

Jó két éve azt írtam, hogy nincs "most van soha" hangulat vagy helyzet.

Most, a választások másnapján azonban azt érzem, hogy helyzet van: itt az idő, hogy ne fogjam vissza magam, ne magánszkeptikusként toljam tovább. Túl sokáig, túl hosszú ideig tartott a passzív rezisztencia, elegem van ... a saját hallgatásomból (merthogy könnyű kávéházi konrádként kiabálni, egyébként, de ...)

Tehát fogadkozások helyett a tettek: elsőként egy nagyobb adag olvasnivaló, melyet a felkészült névrokon, a Humán Platform Watchdog hozott létre, s adatbázisba foglalták, mi történt a kultúra és az oktatás területein az elmúlt 4 év során. Részletes adatsorok, tényekkel, közleményekkel, regisztrálva mindazt, amit hol rombolásnak, hol Kulturkampfnak, hol pedig térnyerésnek szoktunk értelmezni.

S ezután rendszeresen és részletesen.

Szünet után ...

Lassan, de biztosan jutottam el odáig, hogy nem szeretnék újra meg újra szembesülni a közel három évvel ezelőtti bejegyzésemmel, egy befagyott blog nyitóoldalával. Mondanivalóm lett volna időközben, de mégsem kezdtem bele a megszövegezésbe. Most viszont mégis.


Nincs "itt az idő", most van soha - hangulat vagy helyzet, csak egyszerűen hiányzik a nyilvános reflexió. A megszólalás és megmondás szabadsága. Ügyek, jelenségek, tendenciák pedig vannak bőven. Dögivel. A demokrácia meg romokban, avagy bottal üti önnön nyomát.


Egy dolgot azonban - a mélyfekete háttérszínen kívül - megváltoztattam az újrakezdéskor: a blog alcímét. Immár nem csak a kulturális politika körül kívánok keringőzni, hanem a kultúra körül. A tágabb tartományban.


Kritikusan és rendszeresen.

Rész és egész: az Aczél dokumentumfilmről

Nemrég mutatták be az Aczél Györgyről szóló dokumentumfilm (mint kiderült, első) két részét, és "nagy várakozással tekintettem a bemutató elé". Tehát jól megnéztem, és mivel sikerült a bealvás fenyegető realitásával is megküzdenem, ezért aztán jól formázott véleményt tudok kialakítani róla.

Hiszen az elmúlt két hétben sokat gondolkodtam azon, vajon miért is nem tetszett a film. És ez nem csak amolyan kötelező fanyalgás, hiszen ténylegesen azt reméltem, hogy árnyalt, mélyreásó, komolyan szembenéző dolgozat születik. Ehelyett egy többnyire ismert életrajzi tényekből és már régóta tudott politikatörténetből építkező ismeretterjesztő film született, ami elsősorban arra alkalmas, hogy az alapösszefüggéseket mutassa be és föl a több mint három évtizeden keresztül regnáló kultúrpolitikusról.

Az újszülöttek bizonyára örülnek majd ennek is.
Viszont mi nem erre vágyunk.
Mert például a film meglehetősen egyoldalúan sorakoztatja fel az egykor tiltott alkotókat, hiszen csak az úgymond "urbánus", értsd elsősorban zsidó gyökerű művészek és kutatók szólalnak meg, akiket ugyanúgy utált vagy kézből etetett Aczél, mint az úgynevezett "népi" vonal képviselőit. Ők azonban nincsenek, és nem is látszanak a filmben, holott Illyés vagy Csoóri együttműködése Aczéllal közismert. (a dokufilm rendezője, Varga Ágota legutóbb azt ecsetelte a HVG-nek, hogy ez egy "félbehagyott film", természetesen tervezte pl. Csoóri Sándor megszólaltatását, de ő csak bizonyos feltételek teljesülése esetén tudna nyilatkozni. Egyébként pedig "a legtöbb illetékes még ma is a legszívesebben elzárná a nyilvánosság elől a szocialista kultúra urának történetét" - mondta Varga, ami valós állítás, s ez át is jön a filmből.)

Például a rendkívül kiterjedt hagyaték és az ezt őrző alapítvány képviselőinek megnyilatkozásából. Ott áll a részben kutatható kézirat-rengeteg az MTA megfelelő polcain, és a legizgalmasabb részek, a dedikált kötetek kiollózott oldalai, vagy a magánlevelezések még nem használhatók. Évekkel ezelőtt Révész Sándor publikált Aczél és korunk című könyvet, ami találóan "az anyagbőség és az anyaghiány egyidejű fojtásában készült". Ennél találóbban most sem lehet jellemezni a helyzetet, hiszen ezzel az abszurd forráshelyzettel, illetve az apologéták és a démonologia képviselőivel kellene megküzdenie annak, aki egy teljeskörű Aczél-feltárásra vállalkozik.

A dokumentumfilmnek talán volt egy olyan esélye, ami meghaladhatta (vagy inkább kikerülhette) volna ezt a speciális csapdát: a még élő családtagok, leszármazottak megszólaltatásával olyan oral history-t lehetett volna csinálni, amely a sokoldalúan bemutatott kliens- és kiszolgáltatott-hálózattal párbeszédben, ennek dinamikájára (vagy akár dialektikájára) építve mutatta volna be az életutat.

Ez is csak részben teljesült, hiszen a leszármazottak közül van, aki részletesen, sőt színesen beszél "Apókáról", mások viszont hüvős távolságtartással, vagy megrendülten, vagy kényszeredetten. Amit persze akár érthetőnek is tarthatunk, vagy épp ellenkezőleg: nem értjük, hogy miért nem kérdeztek tovább? Miért maradt benn annyi információ és emlék?
Merthogy ez lehetett volna a film legnagyobb hozzáadott értéke: egy sajátos élettörténet, egy abszurditásokat is bőszen hordozó kultúrpolitika feltárása oly' módon - ami 18 évvel Aczél halála után (elvileg) megtehető - hogy kicsit jobban értsük a Kádár-kor mechanizmusát. A kooperációk és kiegyezések működését, a kézbőletetés és kiátkozások dinamikáját. Egy művelt, hatalomittas kegyúr kisérletezgetését, ami alapvetően determinálta a művészeti és kulturális elit működését (és közvetett módon az underground megnyilvánulásait is).
Persze már ennyiből is, már ilyen féloldalasra sikerült filmből is kiolvasható ez a mechanizmus, de leginkább a három T-n túli abszurd futamokkal, a családtörténetekből kibomló, a valószínűleg szeretet- és bizalom-hiányos karakter-szkeccsekből felépített portékkal lehetne tovább menni egy teljesebb Aczél-történet felé. Már persze, ha ezt szeretnék a megnyilatkozók, a készítők, az utókor bizonyos szereplői.
Mert emlékezetügyi és emlékezetpolitikai feltárásnak ez megint kevés. Amin persze egyátalán nem csodálkozom, hiszen nagyon kevesen akarnak itt szembenézni bármivel is. Heller Ágnes mondja a filmben, az ügynöki múlttal rendelkezők kapcsán: miért nem tudnak az egykor beszervezettek végre színt vallani? Sokkal könnyebb lenne nekik is, nekünk is.
Hiszen ennyi idő után, akár meg is lehetne bocsátani, ha elfelejteni nem is.

Törvénytől sújtva

Március 1-e idén vasárnapra esett.
Ekkor lépett hatályba a 2008. évi XCIX számű törvény.
Amit hivatalosan úgy hívnak, hogy az "előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályozásáról" szóló törvény.
Vagyis ez, az egykor "színházi törvényként" emlegetett nagyívű kisérlet, amelyet tavaly december 8-án elfogadott a Parlament.
Ma, március 2. napján már működni is kezdett az előadóművészeti iroda, s a felügyelő OKM honlapja szerint az Irodát "az előadó-művészeti törvény hívta életre az előadó-művészeti szervezetek működésével összefüggő közigazgatási hatósági és szolgáltatási feladatok ellátására".


Természetesen nem tudok és nem fogok tapsolni és ujjongani, természetesen nem hozsannázok, hanem kellemetlenkedek,
mert
szerintem nem csak sajnálatos, hanem rossz, ha törvény szabályozza az előadóművéseti élet működését,
mert
szerintem hülyeség volt a filmtörvény mintájára elindítani egy ilyen kodifikációs folyamatot,
mert
szerintem az európai gyakorlatban működő performing arts közegét nem az állami-fenntartói gondoskodás határozza meg elsősorban, hanem maga az alkotási folyamatok hálózata,
mert
szerintem ez a típusú etatista etetés, vagyis az állami stafírozás, vagyis az előadóművészeti intézmények állam által garantált pluszpénzei nem vezetnek semmiféle kreatív fejlődés irányába,
mert
szerintem, kevésbé nyakatekerten fogalmazva, 2009-re elértük azt, hogy a "művészvilág" még mindig örül az állami gondoskodásnak.
Hogy a fenébe ne örülne, hiszen recesszió és krízis dúlja a Kárpátok ormait, a nemzeti kultúrára egyre kevesebb jut, hiszen a minisztériumok már január óta új összegű maradványt képeznek és slankítják a költségvetéseket.

Nem kívánnék itten mindent elironizálni, de még egyszer nyomatékosan mondanám ki: nem gondoltam volna, hogy 20 év alatt ilyen mélyre jutunk. Hogy a magyar kulturális/művészeti élet vagy elit jelentős része örül egy ilyen szabályozásnak. Óhajtja és vágyja az állam segítő jobbját. Hiszen az megmenti az elsüllyedéstől, talált pénzzel menti meg az ő életét, hiszen az egész törvénynek az a lényege, hogy a központi költségvetési támogatást kiegészíti. A törvény által új besorolási rendbe rakott színházak, balett- és táncegyüttesek, zenekarok és énnekarok számára adhat egy kicsit több pénzt.


PÉNZET!

És az jó, ha az állam ad, merthogy ezt szokták meg, régen is ez volt, Kádár idején jó volt. Ráadásul a törvény kiterjedt munkajogi kérdésekben is rendelkezik, elmondva a "művészi és művészeti munkakörben foglalkoztatottak" hatásköreit, lehetőségeit, vagy a "a munkavégzés idejének számítását". Vagy:

"A munkahelyen kívüli felkészüléshez szükséges munkaidőként a teljes munkaidőben karmester, karnagy, színművész, bábművész, artistaművész, magánénekes, magántáncos, segédszínész, zenekari tag, énekkari tag, tánckari tag munkakörben foglalkoztatott esetében egy évadban munkanaponként átlagosan két munkaórát kell figyelembe venni. Részmunkaidőben foglalkoztatott esetében a munkahelyen kívüli felkészüléshez szükséges munkaidőt a teljes és a munkaszerződésben kikötött részmunkaidő arányában kell figyelembe venni. A munkahelyen kívüli felkészülést kiválthatja a munkáltató, ha erre munkaidőben, munkahelyen lehetőséget biztosít a művészei számára."

Tényleg nem akarok mindent ironikusan fikázni, pusztán szöveghelyeket idézek, ezek önmagukban is elegendőek, vegyük pl. a nekifutást:

"A törvény azt a felismerést fogalmazza meg, hogy az élő, jelen idejű előadó-művészeti alkotás olyan, semmi mással nem helyettesíthető társadalmi tevékenység, amely ápolja és fejleszti a társadalom kulturális, szellemi állapotát, az anyanyelvi kultúrát, a társadalmi önismeretet és szolidaritást, elősegíti az európai és ezen belül különösen a magyar kulturális emlékezet fenntartását. A törvény szándéka, hogy az igényes magyarországi előadó-művészetek, a színház-, tánc- és zeneművészet művelését és fejlesztését támogassa."

Ez nagyon szép. Emelkedett. A folytatás még inkább:

"A színház-, tánc- és zeneművészet sokszínűségének és értékeinek gyarapítása, az előadásoknak, koncerteknek a közönség széles rétegeihez való eljuttatása, a gyermek- és ifjúsági korosztály előadó-művészetekre fogékony nézővé nevelésének előmozdítása, a hazai előadó-művészet nemzetközi jelenlétének elősegítése, a határon túli magyar kultúra ápolása, a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek művészeti életének támogatása, az előadó-művészeti intézményrendszer fejlesztése, a közpénzek hatékony felhasználását elősegítő támogatási rendszer megteremtése, valamint az Alkotmányban megfogalmazott állampolgári kulturális jogok érvényesülése érdekében a Magyar Köztársaság Országgyűlése a következő törvényt alkotja".

Vagy a záró és értelmező rendelkezések sorozatában találhatók ilyen definíciós szépségek:

szimfonikus zenekar: olyan zeneműveket játszó előadó-művészeti szervezet, melynek az előadásonkénti átlagos létszáma legalább 56 fő,
színház: prózai, zenés, táncos színpadi művek előadásával foglalkozó előadó-művészeti szervezet, ide értve a bábszínházat, befogadó színházat, produkciós színházat, független színházat, szabadtéri színházat, nemzeti és etnikai kisebbségi színházat,
színházi nevelési program: legalább három óra időtartamú, maximum 40 főből álló csoportnak tartott program, amelynek résztvevői közoktatásban résztvevő gyerekek és fiatalok életkor tekintetében homogén közösségei, valamint amelyben művészeti értéket képviselő előadás vagy előadás-részletek és drámapedagógiai feldolgozó munka komplex, pedagógiai célokat megvalósító módon épülnek egymásra, továbbá szerkezetében és tartalmában igazodik az adott korcsoport életkori és pszichológiai sajátosságaihoz,
színpadi próba: minden olyan próba, amely színpadi körülmények között zajlik, jelmezzel, díszlettel, világítással, hanggal vagy ezek nélkül úgy, hogy a próba közvetlen célja az alkotás színpadi körülmények között történő előadásának valamennyi művészi, szakmai és technikai feltételének együttes kialakítása és összehangolása,
társulat: művészek olyan csoportja, akik munkaviszony, közalkalmazotti jogviszony, vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony alapján egy vagy több évadon keresztül folyamatosan kapcsolódnak egy előadó-művészeti szervezethez,
többtagozatos színház: próza, opera/operett és/vagy balett, táncjátékokat repertoáron tartó, állandó társulattal rendelkező színházi együttes,
zenekar: zeneműveket játszó előadó-művészeti szervezet,
zenés színpadi mű: az operett, a musical, a rockopera, a daljáték, a zenés játék.

Ugye milyen jó, most már el vannak igazítva művészkéim, akiket. És itt egy fontos megjegyzés jön: a törvény ugyanis rendelkezik egy új testület, az "Előadó-művészeti Tanács" lérehozásáról és működtetéséről, amelynek 22 tagja van/lesz és szabályoz, jogosítványt kap a felülvizsgálatra és a pénzosztás felosztási arányainak újrajátszásához. És még egy sor másra is. Ezek a 3 éves mandátumot kapott emberek működtethetik és blokkolhatják ezt a rendszert, de miért is tennék ez utóbbit, hisz éppen abban lehetnek érdekeltek, hogy kitegyék a saját területükre szánt pénzek elé a zöld lámpát.

A törvény teljes szövegét az OKM honlapon még nem olvashatják, a további részletekben rejlő izgalmakra még várni kell.

A magyar kultúra napján

Ezen a szép napon csak egy dolog járt a fejemben:
hogy a francba történhet meg, hogy szinte senki nem kezd utánajárni egy sajnálatos ügynek. Annak, hogy százmilliókkal csökken bizonyos intézményeknek a költségvetése, mert a miniszter visszatartja, nem engedi felhasználni a törvényben rögzített büdzsét.
Hanem farag.
Biztos maradványt képez.
Mert ez a feladat az államigazgatásban.

De akkor is: az Index néhány napja röviden rákérdezett a Nemzetiből történő 85 milliós elvonásra, aminek semmilyen visszhangja nem volt, s nincsen továbbra sem.

Abba most nem kívánok belemenni, hogy a nagy nemzeti közintézmények központi finanszírozása milyen, évek óta megoldatlan kérdéseket vet fel. És hogy miért is nem képes senki sem belevágni az intézményrendszer korrekciójába, átalakításába, reformjába, a vaskos állami intézményi hálózat felülvizsgálatába (ami/amely, mint jól tudjuk, a magyar kultúrpolitika alapvető oszlopa: nem projekt-, program-finanszírozás van elsősorban, hanem intézmények, rosszabb esetben, pusztán épületek és hagyományok finanszírozása)

Tehát: egy hivatalban lévő köztisztviselő, más néven miniszter, illetve egy hivatal, más néven minisztériumi költségvetési osztály, hogyan tehet egyoldalú lépéseket, amelyek az általa fenntartott intézmények munkáját befolyásolja, vagy maradandóan károsítja azok működését és a fejlesztést?

Vagy ez már megint csak az idealizmuson alapuló kekeckedés? Az átláthatóságról és korrekt ügymenetekről.

Amikről

írhattam volna az elmúlt közel három hónapban:
- hogy elfogadták az előadóművészeti törvényt (leánykori nevén "színházi törvényt")
- hogy a médiatörvény milyen kört futott be és le
- hogy az NKA-hoz becsorgó járulékok drámain csökkennek, és erre (is) hivatkozva az NKA csökkenteni fogja a kollégiumi kereteket és tartalékol is egyúttal
- hogy milyen konferenciákra néztem be: a "Kreatív Magyarországról" és a "Kulturális turizmusról" szóló rendezvényekre
- hogy megint volt Mecénás Nap és árverés
- s hogy mindezek mellett és ellenére, mennyire nem látszik semmiféle koncepciózus és komoly gondolkodás a kultúráról, csak ötletelés megy.

De majd írok.
Hisz mindez csak másodlagos:

Mert mindent überol a gyermek, Gergő Ábel, akit Áronnal bűvölünk.

(nem kell megijedni: további hasonló tematika a gyerek-blogon lesz majd)