Nemrég mutatták be az Aczél Györgyről szóló dokumentumfilm (mint kiderült, első) két részét, és "nagy várakozással tekintettem a bemutató elé". Tehát jól megnéztem, és mivel sikerült a bealvás fenyegető realitásával is megküzdenem, ezért aztán jól formázott véleményt tudok kialakítani róla.
Hiszen az elmúlt két hétben sokat gondolkodtam azon, vajon miért is nem tetszett a film. És ez nem csak amolyan kötelező fanyalgás, hiszen ténylegesen azt reméltem, hogy árnyalt, mélyreásó, komolyan szembenéző dolgozat születik. Ehelyett egy többnyire ismert életrajzi tényekből és már régóta tudott politikatörténetből építkező ismeretterjesztő film született, ami elsősorban arra alkalmas, hogy az alapösszefüggéseket mutassa be és föl a több mint három évtizeden keresztül regnáló kultúrpolitikusról.
Az újszülöttek bizonyára örülnek majd ennek is.
Viszont mi nem erre vágyunk.
Mert például a film meglehetősen egyoldalúan sorakoztatja fel az egykor tiltott alkotókat, hiszen csak az úgymond "urbánus", értsd elsősorban zsidó gyökerű művészek és kutatók szólalnak meg, akiket ugyanúgy utált vagy kézből etetett Aczél, mint az úgynevezett "népi" vonal képviselőit. Ők azonban nincsenek, és nem is látszanak a filmben, holott Illyés vagy Csoóri együttműködése Aczéllal közismert. (a dokufilm rendezője, Varga Ágota legutóbb azt ecsetelte a HVG-nek, hogy ez egy "félbehagyott film", természetesen tervezte pl. Csoóri Sándor megszólaltatását, de ő csak bizonyos feltételek teljesülése esetén tudna nyilatkozni. Egyébként pedig "a legtöbb illetékes még ma is a legszívesebben elzárná a nyilvánosság elől a szocialista kultúra urának történetét" - mondta Varga, ami valós állítás, s ez át is jön a filmből.)
Például a rendkívül kiterjedt hagyaték és az ezt őrző alapítvány képviselőinek megnyilatkozásából. Ott áll a részben kutatható kézirat-rengeteg az MTA megfelelő polcain, és a legizgalmasabb részek, a dedikált kötetek kiollózott oldalai, vagy a magánlevelezések még nem használhatók. Évekkel ezelőtt Révész Sándor publikált Aczél és korunk című könyvet, ami találóan "az anyagbőség és az anyaghiány egyidejű fojtásában készült". Ennél találóbban most sem lehet jellemezni a helyzetet, hiszen ezzel az abszurd forráshelyzettel, illetve az apologéták és a démonologia képviselőivel kellene megküzdenie annak, aki egy teljeskörű Aczél-feltárásra vállalkozik.
A dokumentumfilmnek talán volt egy olyan esélye, ami meghaladhatta (vagy inkább kikerülhette) volna ezt a speciális csapdát: a még élő családtagok, leszármazottak megszólaltatásával olyan oral history-t lehetett volna csinálni, amely a sokoldalúan bemutatott kliens- és kiszolgáltatott-hálózattal párbeszédben, ennek dinamikájára (vagy akár dialektikájára) építve mutatta volna be az életutat.
Ez is csak részben teljesült, hiszen a leszármazottak közül van, aki részletesen, sőt színesen beszél "Apókáról", mások viszont hüvős távolságtartással, vagy megrendülten, vagy kényszeredetten. Amit persze akár érthetőnek is tarthatunk, vagy épp ellenkezőleg: nem értjük, hogy miért nem kérdeztek tovább? Miért maradt benn annyi információ és emlék?
Merthogy ez lehetett volna a film legnagyobb hozzáadott értéke: egy sajátos élettörténet, egy abszurditásokat is bőszen hordozó kultúrpolitika feltárása oly' módon - ami 18 évvel Aczél halála után (elvileg) megtehető - hogy kicsit jobban értsük a Kádár-kor mechanizmusát. A kooperációk és kiegyezések működését, a kézbőletetés és kiátkozások dinamikáját. Egy művelt, hatalomittas kegyúr kisérletezgetését, ami alapvetően determinálta a művészeti és kulturális elit működését (és közvetett módon az underground megnyilvánulásait is).
Persze már ennyiből is, már ilyen féloldalasra sikerült filmből is kiolvasható ez a mechanizmus, de leginkább a három T-n túli abszurd futamokkal, a családtörténetekből kibomló, a valószínűleg szeretet- és bizalom-hiányos karakter-szkeccsekből felépített portékkal lehetne tovább menni egy teljesebb Aczél-történet felé. Már persze, ha ezt szeretnék a megnyilatkozók, a készítők, az utókor bizonyos szereplői.
Mert emlékezetügyi és emlékezetpolitikai feltárásnak ez megint kevés. Amin persze egyátalán nem csodálkozom, hiszen nagyon kevesen akarnak itt szembenézni bármivel is. Heller Ágnes mondja a filmben, az ügynöki múlttal rendelkezők kapcsán: miért nem tudnak az egykor beszervezettek végre színt vallani? Sokkal könnyebb lenne nekik is, nekünk is.
Hiszen ennyi idő után, akár meg is lehetne bocsátani, ha elfelejteni nem is.
