Rész és egész: az Aczél dokumentumfilmről

Nemrég mutatták be az Aczél Györgyről szóló dokumentumfilm (mint kiderült, első) két részét, és "nagy várakozással tekintettem a bemutató elé". Tehát jól megnéztem, és mivel sikerült a bealvás fenyegető realitásával is megküzdenem, ezért aztán jól formázott véleményt tudok kialakítani róla.

Hiszen az elmúlt két hétben sokat gondolkodtam azon, vajon miért is nem tetszett a film. És ez nem csak amolyan kötelező fanyalgás, hiszen ténylegesen azt reméltem, hogy árnyalt, mélyreásó, komolyan szembenéző dolgozat születik. Ehelyett egy többnyire ismert életrajzi tényekből és már régóta tudott politikatörténetből építkező ismeretterjesztő film született, ami elsősorban arra alkalmas, hogy az alapösszefüggéseket mutassa be és föl a több mint három évtizeden keresztül regnáló kultúrpolitikusról.

Az újszülöttek bizonyára örülnek majd ennek is.
Viszont mi nem erre vágyunk.
Mert például a film meglehetősen egyoldalúan sorakoztatja fel az egykor tiltott alkotókat, hiszen csak az úgymond "urbánus", értsd elsősorban zsidó gyökerű művészek és kutatók szólalnak meg, akiket ugyanúgy utált vagy kézből etetett Aczél, mint az úgynevezett "népi" vonal képviselőit. Ők azonban nincsenek, és nem is látszanak a filmben, holott Illyés vagy Csoóri együttműködése Aczéllal közismert. (a dokufilm rendezője, Varga Ágota legutóbb azt ecsetelte a HVG-nek, hogy ez egy "félbehagyott film", természetesen tervezte pl. Csoóri Sándor megszólaltatását, de ő csak bizonyos feltételek teljesülése esetén tudna nyilatkozni. Egyébként pedig "a legtöbb illetékes még ma is a legszívesebben elzárná a nyilvánosság elől a szocialista kultúra urának történetét" - mondta Varga, ami valós állítás, s ez át is jön a filmből.)

Például a rendkívül kiterjedt hagyaték és az ezt őrző alapítvány képviselőinek megnyilatkozásából. Ott áll a részben kutatható kézirat-rengeteg az MTA megfelelő polcain, és a legizgalmasabb részek, a dedikált kötetek kiollózott oldalai, vagy a magánlevelezések még nem használhatók. Évekkel ezelőtt Révész Sándor publikált Aczél és korunk című könyvet, ami találóan "az anyagbőség és az anyaghiány egyidejű fojtásában készült". Ennél találóbban most sem lehet jellemezni a helyzetet, hiszen ezzel az abszurd forráshelyzettel, illetve az apologéták és a démonologia képviselőivel kellene megküzdenie annak, aki egy teljeskörű Aczél-feltárásra vállalkozik.

A dokumentumfilmnek talán volt egy olyan esélye, ami meghaladhatta (vagy inkább kikerülhette) volna ezt a speciális csapdát: a még élő családtagok, leszármazottak megszólaltatásával olyan oral history-t lehetett volna csinálni, amely a sokoldalúan bemutatott kliens- és kiszolgáltatott-hálózattal párbeszédben, ennek dinamikájára (vagy akár dialektikájára) építve mutatta volna be az életutat.

Ez is csak részben teljesült, hiszen a leszármazottak közül van, aki részletesen, sőt színesen beszél "Apókáról", mások viszont hüvős távolságtartással, vagy megrendülten, vagy kényszeredetten. Amit persze akár érthetőnek is tarthatunk, vagy épp ellenkezőleg: nem értjük, hogy miért nem kérdeztek tovább? Miért maradt benn annyi információ és emlék?
Merthogy ez lehetett volna a film legnagyobb hozzáadott értéke: egy sajátos élettörténet, egy abszurditásokat is bőszen hordozó kultúrpolitika feltárása oly' módon - ami 18 évvel Aczél halála után (elvileg) megtehető - hogy kicsit jobban értsük a Kádár-kor mechanizmusát. A kooperációk és kiegyezések működését, a kézbőletetés és kiátkozások dinamikáját. Egy művelt, hatalomittas kegyúr kisérletezgetését, ami alapvetően determinálta a művészeti és kulturális elit működését (és közvetett módon az underground megnyilvánulásait is).
Persze már ennyiből is, már ilyen féloldalasra sikerült filmből is kiolvasható ez a mechanizmus, de leginkább a három T-n túli abszurd futamokkal, a családtörténetekből kibomló, a valószínűleg szeretet- és bizalom-hiányos karakter-szkeccsekből felépített portékkal lehetne tovább menni egy teljesebb Aczél-történet felé. Már persze, ha ezt szeretnék a megnyilatkozók, a készítők, az utókor bizonyos szereplői.
Mert emlékezetügyi és emlékezetpolitikai feltárásnak ez megint kevés. Amin persze egyátalán nem csodálkozom, hiszen nagyon kevesen akarnak itt szembenézni bármivel is. Heller Ágnes mondja a filmben, az ügynöki múlttal rendelkezők kapcsán: miért nem tudnak az egykor beszervezettek végre színt vallani? Sokkal könnyebb lenne nekik is, nekünk is.
Hiszen ennyi idő után, akár meg is lehetne bocsátani, ha elfelejteni nem is.

Törvénytől sújtva

Március 1-e idén vasárnapra esett.
Ekkor lépett hatályba a 2008. évi XCIX számű törvény.
Amit hivatalosan úgy hívnak, hogy az "előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályozásáról" szóló törvény.
Vagyis ez, az egykor "színházi törvényként" emlegetett nagyívű kisérlet, amelyet tavaly december 8-án elfogadott a Parlament.
Ma, március 2. napján már működni is kezdett az előadóművészeti iroda, s a felügyelő OKM honlapja szerint az Irodát "az előadó-művészeti törvény hívta életre az előadó-művészeti szervezetek működésével összefüggő közigazgatási hatósági és szolgáltatási feladatok ellátására".


Természetesen nem tudok és nem fogok tapsolni és ujjongani, természetesen nem hozsannázok, hanem kellemetlenkedek,
mert
szerintem nem csak sajnálatos, hanem rossz, ha törvény szabályozza az előadóművéseti élet működését,
mert
szerintem hülyeség volt a filmtörvény mintájára elindítani egy ilyen kodifikációs folyamatot,
mert
szerintem az európai gyakorlatban működő performing arts közegét nem az állami-fenntartói gondoskodás határozza meg elsősorban, hanem maga az alkotási folyamatok hálózata,
mert
szerintem ez a típusú etatista etetés, vagyis az állami stafírozás, vagyis az előadóművészeti intézmények állam által garantált pluszpénzei nem vezetnek semmiféle kreatív fejlődés irányába,
mert
szerintem, kevésbé nyakatekerten fogalmazva, 2009-re elértük azt, hogy a "művészvilág" még mindig örül az állami gondoskodásnak.
Hogy a fenébe ne örülne, hiszen recesszió és krízis dúlja a Kárpátok ormait, a nemzeti kultúrára egyre kevesebb jut, hiszen a minisztériumok már január óta új összegű maradványt képeznek és slankítják a költségvetéseket.

Nem kívánnék itten mindent elironizálni, de még egyszer nyomatékosan mondanám ki: nem gondoltam volna, hogy 20 év alatt ilyen mélyre jutunk. Hogy a magyar kulturális/művészeti élet vagy elit jelentős része örül egy ilyen szabályozásnak. Óhajtja és vágyja az állam segítő jobbját. Hiszen az megmenti az elsüllyedéstől, talált pénzzel menti meg az ő életét, hiszen az egész törvénynek az a lényege, hogy a központi költségvetési támogatást kiegészíti. A törvény által új besorolási rendbe rakott színházak, balett- és táncegyüttesek, zenekarok és énnekarok számára adhat egy kicsit több pénzt.


PÉNZET!

És az jó, ha az állam ad, merthogy ezt szokták meg, régen is ez volt, Kádár idején jó volt. Ráadásul a törvény kiterjedt munkajogi kérdésekben is rendelkezik, elmondva a "művészi és művészeti munkakörben foglalkoztatottak" hatásköreit, lehetőségeit, vagy a "a munkavégzés idejének számítását". Vagy:

"A munkahelyen kívüli felkészüléshez szükséges munkaidőként a teljes munkaidőben karmester, karnagy, színművész, bábművész, artistaművész, magánénekes, magántáncos, segédszínész, zenekari tag, énekkari tag, tánckari tag munkakörben foglalkoztatott esetében egy évadban munkanaponként átlagosan két munkaórát kell figyelembe venni. Részmunkaidőben foglalkoztatott esetében a munkahelyen kívüli felkészüléshez szükséges munkaidőt a teljes és a munkaszerződésben kikötött részmunkaidő arányában kell figyelembe venni. A munkahelyen kívüli felkészülést kiválthatja a munkáltató, ha erre munkaidőben, munkahelyen lehetőséget biztosít a művészei számára."

Tényleg nem akarok mindent ironikusan fikázni, pusztán szöveghelyeket idézek, ezek önmagukban is elegendőek, vegyük pl. a nekifutást:

"A törvény azt a felismerést fogalmazza meg, hogy az élő, jelen idejű előadó-művészeti alkotás olyan, semmi mással nem helyettesíthető társadalmi tevékenység, amely ápolja és fejleszti a társadalom kulturális, szellemi állapotát, az anyanyelvi kultúrát, a társadalmi önismeretet és szolidaritást, elősegíti az európai és ezen belül különösen a magyar kulturális emlékezet fenntartását. A törvény szándéka, hogy az igényes magyarországi előadó-művészetek, a színház-, tánc- és zeneművészet művelését és fejlesztését támogassa."

Ez nagyon szép. Emelkedett. A folytatás még inkább:

"A színház-, tánc- és zeneművészet sokszínűségének és értékeinek gyarapítása, az előadásoknak, koncerteknek a közönség széles rétegeihez való eljuttatása, a gyermek- és ifjúsági korosztály előadó-művészetekre fogékony nézővé nevelésének előmozdítása, a hazai előadó-művészet nemzetközi jelenlétének elősegítése, a határon túli magyar kultúra ápolása, a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek művészeti életének támogatása, az előadó-művészeti intézményrendszer fejlesztése, a közpénzek hatékony felhasználását elősegítő támogatási rendszer megteremtése, valamint az Alkotmányban megfogalmazott állampolgári kulturális jogok érvényesülése érdekében a Magyar Köztársaság Országgyűlése a következő törvényt alkotja".

Vagy a záró és értelmező rendelkezések sorozatában találhatók ilyen definíciós szépségek:

szimfonikus zenekar: olyan zeneműveket játszó előadó-művészeti szervezet, melynek az előadásonkénti átlagos létszáma legalább 56 fő,
színház: prózai, zenés, táncos színpadi művek előadásával foglalkozó előadó-művészeti szervezet, ide értve a bábszínházat, befogadó színházat, produkciós színházat, független színházat, szabadtéri színházat, nemzeti és etnikai kisebbségi színházat,
színházi nevelési program: legalább három óra időtartamú, maximum 40 főből álló csoportnak tartott program, amelynek résztvevői közoktatásban résztvevő gyerekek és fiatalok életkor tekintetében homogén közösségei, valamint amelyben művészeti értéket képviselő előadás vagy előadás-részletek és drámapedagógiai feldolgozó munka komplex, pedagógiai célokat megvalósító módon épülnek egymásra, továbbá szerkezetében és tartalmában igazodik az adott korcsoport életkori és pszichológiai sajátosságaihoz,
színpadi próba: minden olyan próba, amely színpadi körülmények között zajlik, jelmezzel, díszlettel, világítással, hanggal vagy ezek nélkül úgy, hogy a próba közvetlen célja az alkotás színpadi körülmények között történő előadásának valamennyi művészi, szakmai és technikai feltételének együttes kialakítása és összehangolása,
társulat: művészek olyan csoportja, akik munkaviszony, közalkalmazotti jogviszony, vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony alapján egy vagy több évadon keresztül folyamatosan kapcsolódnak egy előadó-művészeti szervezethez,
többtagozatos színház: próza, opera/operett és/vagy balett, táncjátékokat repertoáron tartó, állandó társulattal rendelkező színházi együttes,
zenekar: zeneműveket játszó előadó-művészeti szervezet,
zenés színpadi mű: az operett, a musical, a rockopera, a daljáték, a zenés játék.

Ugye milyen jó, most már el vannak igazítva művészkéim, akiket. És itt egy fontos megjegyzés jön: a törvény ugyanis rendelkezik egy új testület, az "Előadó-művészeti Tanács" lérehozásáról és működtetéséről, amelynek 22 tagja van/lesz és szabályoz, jogosítványt kap a felülvizsgálatra és a pénzosztás felosztási arányainak újrajátszásához. És még egy sor másra is. Ezek a 3 éves mandátumot kapott emberek működtethetik és blokkolhatják ezt a rendszert, de miért is tennék ez utóbbit, hisz éppen abban lehetnek érdekeltek, hogy kitegyék a saját területükre szánt pénzek elé a zöld lámpát.

A törvény teljes szövegét az OKM honlapon még nem olvashatják, a további részletekben rejlő izgalmakra még várni kell.

A magyar kultúra napján

Ezen a szép napon csak egy dolog járt a fejemben:
hogy a francba történhet meg, hogy szinte senki nem kezd utánajárni egy sajnálatos ügynek. Annak, hogy százmilliókkal csökken bizonyos intézményeknek a költségvetése, mert a miniszter visszatartja, nem engedi felhasználni a törvényben rögzített büdzsét.
Hanem farag.
Biztos maradványt képez.
Mert ez a feladat az államigazgatásban.

De akkor is: az Index néhány napja röviden rákérdezett a Nemzetiből történő 85 milliós elvonásra, aminek semmilyen visszhangja nem volt, s nincsen továbbra sem.

Abba most nem kívánok belemenni, hogy a nagy nemzeti közintézmények központi finanszírozása milyen, évek óta megoldatlan kérdéseket vet fel. És hogy miért is nem képes senki sem belevágni az intézményrendszer korrekciójába, átalakításába, reformjába, a vaskos állami intézményi hálózat felülvizsgálatába (ami/amely, mint jól tudjuk, a magyar kultúrpolitika alapvető oszlopa: nem projekt-, program-finanszírozás van elsősorban, hanem intézmények, rosszabb esetben, pusztán épületek és hagyományok finanszírozása)

Tehát: egy hivatalban lévő köztisztviselő, más néven miniszter, illetve egy hivatal, más néven minisztériumi költségvetési osztály, hogyan tehet egyoldalú lépéseket, amelyek az általa fenntartott intézmények munkáját befolyásolja, vagy maradandóan károsítja azok működését és a fejlesztést?

Vagy ez már megint csak az idealizmuson alapuló kekeckedés? Az átláthatóságról és korrekt ügymenetekről.