Titkok és hazugságok

A kulturális járulék keringője

Itt mindenki megőrült? De teljesen?

Hetek óta nézem a nyílt színi találgatást: vajon lesz-e „internetadó” vagy sem? Lehet-e módosítani a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) működését meghatározó törvényt, és kibővíteni az ún. kulturális járulékok körét vagy sem?

Nézem és figyelem a publikus üzengetéseket, a sajtóhírekbe foglalt politikai szólamokat, és szinte alig találok igazi érveket és cáfolatokat. Tényeket és javaslatokat. Jószerivel csak kommentárokat lehet látni vagy reakciókat. Pedig itt arról van szó, hogy a magyar kultúra-finanszírozásban döntő szerepet játszó NKA újraosztható forrása közel 3 milliárd forinttal bővülhetne. Amennyiben konszenzus alakul ki arról, hogyan rakódhat bizonyos százaléknyi kulturális járulék bizonyos szolgáltatásokra és termékekre.

Mert itt nem csak az internet-hozzáférési szolgáltatás kerülne be a „járulékoltatott” körbe (s itt most a magyar nyelvet merénylő, kicsippentett idézmények jönnek), hanem „a mobil adatátvitelből származó tevékenység” és a bútorok is, mint olyan termékcsoport, melyben „az átlagosnál jelentősebb nagyságrendű formatervezés, design testesül meg”.

Téves és olcsó fogás tehát az egészet „internetadónak” vagy giccsadónak aposztrofálni. Egyből az is megjegyezhető: a mobilosok vagy mondjuk a bútoros szakmai szervezetek nem kezdtek el szirénázni. Csak bizonyos internetes szolgáltatók vagy szövetségek. Elhangzott – egészen halkan –, hogy ha megvalósul a járulékkiterjesztés, akkor a havi internetszolgáltatásért kb. 30-60 forinttal kellene többet fizetni. És ez vállalhatatlan! A kettő darab SMS árába kerülő tehernövekedésre mondjuk együtt nemet! Rabok leszünk vagy szabadok? Vagy fasza kuruclegények, akik csípőből kontrázzák ezt a tervet (persze igazi magyarázatok nélkül). És az információs társadalom fejletlenségére mutogatunk, ami szintén csak nettó kuruckodás.

Az is tudható – persze csak akkor, ha valaki kicsit utánanézett az egész NKA-s törvénymódosítási tervnek –, hogy ebben a körben egyúttal 35 termék befizetési kötelezettségének megszüntetésére tesznek javaslatot, többek között a szótárak, a lemezjátszók, a hangkazetták, a CD-k, a CD-ROM-ok, a videokazetták, vagy a DVD-kölcsönzés kikerülnek ebből az adónem-körből. Hét terméknek pedig, mint például a könyvnek, felére vagy harmadára csökkenne a járulékkulcsa.

Persze mondható: ezt miért nem hallottuk idáig? Miért csak arról szólnak a sirámokkal teli álnaiv szólamok, hogy ez tv.módosítás a digitális írástudás terjedését gátolja? Vagy, ezen túl, miért csak adóügyi problémaként vetődik ez fel?

A kommunikációs bénázás ráfogható az előterjesztő NKA-ra, vagy az OKM-re, de ezzel nem jutunk túl messzire. Bár még most is érdemes lenne előállni pusztán a tényekkel és számokkal, és nem mosolyogva nézni a publikus bábszínházi küzdelmet.

Az teljesen biztos, hogy az adórendszer reformját egyszer valóban el kell végezni, s az is lehet, hogy ennek keretében a kisadónemnek minősülő járulékokat is örökre el kell felejteni. Az viszont nem látható, hogy az olyannyira kívánt adóreform által előálló üres lukakat, forráshiányokat milyen új forrás vagy módszer, modell helyettesítené be – mondjuk az NKA esetében, vagy a kulturális és művészeti élet finanszírozása esetében. Időről-időre felmerül például a szerencsejáték-bevételekkel való ötletelés, de a valódi alternatívák és megvalósítások alapos megvitatása mindig hiányzik.

De jelenleg nem tartunk még semmilyen adóreformnál.

Ami van az a következő: az NKA bevételei valóban csökkenő tendenciát mutatnak. Ez a szervezet, pénzügyi alap, a kormánytól karnyújtásnyira lévő kuratórium-rendszer 15 éve vesz részt a magyar kultúra finanszírozásában. És nem tud új lendületet venni, vagy megújulni, mert elsősorban a bevételi oldallal van elfoglalva, azzal, hogy a járulékfizetési hajlandóságnak van kiszolgáltatva az egyenlege. Ezért aztán – hosszú évek háttértárgyalásai után, mert ne gondoljuk, hogy ez tegnap kezdődött el, s gyorsan megegyeztek, mondjuk a mobil-cégekkel – át akarja gondolni a járulékoltatott termékkört, és előáll ezzel a javaslat-csomaggal. S nem avval foglalkozik, ami az utóbbi 5 évben rendszeresen felmerül, hogy hatékonyan és átláthatóan működik-e vagy sem, hogy ez a kuratóriumi-kollégiumi struktúra rugalmasan követi-e a kultúra változásait és sokszínűségét, hogy az NKA költségvetésének 25%-át még mindig miniszteri keretnek hívják, s ez megengedhetetlenül magas puha pénz. Hanem, hogy legyen végre magasabb bevétele, amiből aztán egy kicsit másfajta redisztribuciót folytathat.

Hogy milyet, azt egyáltalán nem, vagy csak alig látni, hiszen csak annyit tudhatunk, hogy ha az NKA kerete ilyen járulékokkal és ilyen léptékkel bővülhetne, akkor – ahogy ez a sajtóban többször is megjelent – elindulhatna a könyves kultúrát támogató Márai- program, a nagyrendezvények és fesztiválok kiemelt támogatása, és a rendszerezett digitalizáció programja a kulturális örökség és a kortárs kultúra érdekében.

Mit is jelentenek ezek a gyakorlatban? Az igazi kérdéseket innentől kell feltennünk. Ezekre van szüksége az NKA-nak (vagy ki mondja, hogy éppen ezeket a mezőket kell támogatni?), s ha igen, akkor beszéljünk már a tartalomról és megvalósításról is.

Erről fogalmunk sincs, és minden bizonnyal nem is lesz egy ideig.

Április 23-ára ugyanis mindenki megbolondult.

A kormány képviselői minden kiterjesztést támogatnak, de nem értenek egyet azok beterjesztési formájával, az akcionista Schiffer kartárs a textiltermékekre is kivetné a kulturális járulékot, ezen röhög a fél ország, a ruházati termékek adóztatásából újabb százmilliókat vár az NKA elnöke, az egyik sztárblogger nagyfiú hangosan kutyapicsázik a netre terhelt adónem miatt és összecsúsztat mindent mindennel, a médiaszakértők szomorú spánielpillantásokkal temetik a digitális kultúrát. És néhányan komcsiznak, persze.

Ez egy csoda!

Szép kis operettország ez, ugye?

Az NKA pénzügyi konszolidációjára tett javaslat kivert bizonyos biztosítékokat, az ügyetlen kommunikáció elfedi a részleteket, a kulturális járulékok körének bővítési ötlete elfedi a valódi kérdéseket. Hiszen a műbalhék sorozatában megint nem az NKA 15 év utáni megújulásáról fog szólni a nyilvánosság előtti vita, hanem a nyakkendők megadóztatásán fogunk heherészni. Nem a digitális írástudatlanságról indul el beszélgetés, hanem a távközlési érdekvédelmi szervezetek keménytökűségével foglalkozik a sajtó.

A faramucian abszurd ebben a helyzetben az, hogy a kulturális életnek valóban jól jönne az a ca. 3 milliárd forint. Ennek a mondatnak persze van némi demagóg íze. Mert hogy a fenébe ne jönne jól egy ekkora összeg! Ennek van húzása, politikai és egyéb svungja. Csak ahová ez becsatornázódna, az egy sor újabb kérdést vet fel. S ennek kapcsán az jutott eszembe, hogy meglehet, az internetes és informatikai szervezetek egységes elutasító álláspontja pont ebből fakad: a kulturális járulék esetleges megjelenésenek határozott elvetése csak a felszín. Ürügy arra, hogy elutasítsák vagy bemutassanak az NKA nevű szervezetnek, vagy még inkább, az átgondolatlan kormányzati előterjesztéseknek. A reformok helyetti ötleteléseknek.

Ez akkor most a szimbolikus progresszió?

Alakul

Korai öröm:
az OKM esete a Kogarttal, avagy a kritikusok esete egy liezonnal

Valami alakul. Talán éppen egy ilyen kis petting kellett ahhoz, hogy egyre jobban artikulált kritikai írások szülessenek. Arról, hogy az állam és a Kogart nevű kortárs képződmény milyen násztáncot lejtett, s ez milyen hatással is lehet a képzőművészeti gyűjtésre. Magunk is foglalkoztunk e közeledéssel március végefelé, jelesül azzal, hogy ez nem az, tehát ez a honosítási kisérlet nem a brit Arts and Business értelmes interpretáción alapuló magyar adaptációja. Hanem szimpátián és lobbizáson alapuló választás. Vagy ahogy Somlyódi Nóra írta a legfrissebb Magyar Narancsban – helyesen és ismét alaposan:

Ha egy műgyűjtő nagy összegeket hajt föl a kortárs művészet érdekében, azzal semmi probléma. Azzal viszont annál inkább, hogy egy miniszter egy favorizált magángyűjtőn keresztül beavatkozzék a műtárgypiacba, és képzőművészeti izlésügyekben ily módon foglaljon állást. Megteheti egyébként, hiszen az NKA miniszteri kerete, ami a járulékokból gazdálkodó kultúrafinanszírozási intézmény költségvetésének a negyedét teszi ki, közvetlen osztogatásra van elkülönítve. De e döntésével egyúttal a jócskán nehézkesebben mozduló minisztériumi fenntartású gyűjteményekkel szemben foglal állást, anélkül, hogy azon a térfélen a magántámogatás ösztönzéséről kialakult volna valamifajta elképzelés.

(nota bene: nem tudok, ugyanis nem lehet linkelni még a cikket, 5 nappal a megjelenés után sincs fenn – csak egy általános Narancs-linket lehet hivatkozni. Idáig csak az ÉS miatt nyavalyogtam, ami azóta is alig használható, s a hamarosan következő cikket sem tudom linkelni, hiszen az ÉS service unavailable már egy napja, és a szintén citálandó HVG online-al sem jobb a helyzet. Finoman szólva is gáz, hogy a referencialitás minimuma sem jöhet össze, mert bizonyos magyar nyelvű honlapok kulturális részlege ritkásan olvasható.)

A kritikai közbeszédben először a műkritikusok, az AICA magyar tagozata intézett nyílt levelet a miniszterhez, s vetette fel a szerződés helytelenségét. Ez bejárta a sajtót, majd április elején a Népszabadság is foglalkozott az üggyel. A tényszerű cikk legalább olvasható, de számunkra most a kis inzert, a minisztérium véleménye az érdekes. Merthogy így hangzik az eleje:

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium írásban adott választ a kérdéseinkre. Eszerint a Kogart-gyűjteménynek szóló támogatás nem az OKM költségvetéséből történik, hanem a Nemzeti Kulturális Alapéból, ezért a múzeumoktól semmilyen forrást nem von el, ahogy nem csorbította az NKA szakkollégiumainak keretét sem. Az OKM ugyanakkor törekszik rá, hogy a fenntartásában működő közgyűjtemények működése és gyűjteményfejlesztési lehetőségei javuljanak. Hiller István miniszter a Kogarttal kötött megállapodással párhuzamosan fontosnak tartotta, hogy a közgyűjtemények kortárs művészeti alkotások vásárlására fordítható minisztériumi támogatását is jelentősen fejlessze, 50 millió Ft-ra megemelve a keretet.

Ha tehát az NKA-ból ad a miniszter – nem mondja ki, de a miniszteri keretről van szó –, akkor az kóser. Akkor semmit nem csorbít csak a „sajátját”. Tüneményes logika! Magyarán a miniszteri keret az tulajdonképpen hobbikeret, a kedvtelések, és/vagy a barátok számára fenntartott fundus. Itt és most ez van nyilvánosan legitimálva. Amit persze mindannyian tudtunk idáig, nem tesszük a hülyét. És éppen ezért lett volna jó vagy folyamatosan csökkenteni, vagy teljesen megszüntetni a miniszteri keretet, amikor az NKA törvénymódosítása napirenden volt, mert egy nagyobb távlatú kulturális politikába nem férhetne be egy ilyen osztogató-keret (ez persze egy másik vágány, de rövidesen evvel is kell foglalkozni, hiszen egy újabb NKA-törvénymódosítás ismét az asztalon van). A másik közlés pedig szintén gyönyörű: ha hangoskodnak ezek a művészkéim és múzeumaim, akkor megemelem a vásárlási keretet, legyen ez is egy ötvenes! Fizetek, főúr! (az éves 27 milliós keretet emelte 50-re, így, remélhetőleg, mostmár mindenki befogja a pofáját!)

Április elején Sasvári Edit írt hosszú cikket az ÉS-be Kinek árt és kinek biznisz? címmel, tele kétkedéssel, így zárva írását:

Az igazi gondot azonban az jelenti, hogy ezt a jelentős állami támogatási összeget olyan művészet támogatására, létrejöttére lehetett volna fordítani, amely valóban megújítaná a magyar művészet értékrendjét.

Mélyi József a HVG-ben publikált A kőleves című publicisztikájában komoly kérdésekkel sorozza az ügylet résztvevőit:

Az alapvető szereptévesztésen túl komoly veszélyt jelent a modell precedensjellege: bárki összegyűjthet két forintot – mondta miniszter – és akkor az állam ad hozzá egyet. Mi történik ugyanis akkor, ha mindenki él a lehetőséggel, amely jelenleg korlátlannak tűnik? Mekkora apparátus kell mondjuk ezernyi százezer forintos igény feldolgozására? Mi történik, ha a leggazdagabb magyarok gondolnak egyet, és 10 milliárd forintot áldoznak kortárs művekre? Hiller bemondja rá az ötmilliárdot?

(Az üggyel foglalkozik korábban az Index, majd a Heti Válasz, és jóval korábban a miniszter honlapján is előtűnt az ötlet.)

A reakciók sorában talán a legszebb idáig a „KOGART vezetésének levele a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozatához”, mely szerint „Ezúton válaszolunk a fent hivatkozott indulatos és érzelmileg fűtött nyílt levelükre. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy levelük nem csupán indulatokban bővelkedik, hanem tárgyi tévedésekben is. Márpedig ha helytelen a kiindulópont, akkor téves a végkövetkeztetés is.” A szemmel láthatóan jogászok által fogalmazott kioktatás ebben a hangnemben ugráltatná a műkritikusokat, világosítja fel őket és a közt az egyes alapítványokra vonatkozó paragrafusokról. Nem teljesen világos, hogy az április elsejei dátummal közzétett nyílt levél miért is ilyen bátran bunkó: az általuk folyamatosan hivatkozott létező transzparencia miatt, vagy az egyszerűen az ügyvédi formalizmus megvilágosító hatásának nevezhető erő miatt. Az sem világos, hogy a Hiller Istvánnak címzett levélre miért a szerződő fél reagál ékes pattogással. Inszinuálás-mentesen kérdezzük: ekkora nagy a pánik egy átláthatóan működő közhasznú alapítványnál, hogy ilyen gyorsan és ilyen hangnemben kell a világot oktatni? Slusszpoénként: a levélvégi bölcsességet azonban nem fogom elárulni, hiszen szüret-rovatba kívánkozó mondatokkal van dolgunk.

Olvasni jó!

Searching routes 2.

Rohan az idő, már három hét is eltelt az első rész közzététele óta. Pedig.

Pedig a konferencia java csak ezután következett, s erről ismét egy összefoglalást adok, a nagyobb hangsúlyok és jelentősebb gondolatok említésével. Az első rész felvezetésében előrebocsátottam, hogy némi értelmezéssel és konklúzióval is szolgálok, s valóban: a történet ezzel fog befejeződni. Majd a 3. részben!

And again in English. When the stuffed cabbages and most of the strudels disappeared, then started the second part of the first day. According to the title The role, legal position and finance of „flagship” institutions were to be discussed, but it was much about the mission of these institutions (and the intentions behind). First Henk Scholten, director of the Dutch Theatre Institute talked about flagships with some irony since, as he emphasized, „we didn’t want flagships, but they are coming back”. He explained briefly the general case in Holland, and argued for a sort of new playground where both the government and the independent organizations could be fine, and also, for the necessity because public authorities and the cultural field need each other. There is, of course, an ongoing debate on the need of national flagships, the role of the national theatres, national concert-halls, and so on, but as Henk formulated, „flagships are fine if they take care of the rest of the fleet”.

It was a lecture on competing concepts and facing with not-so-much-seen problems in the Netherlands. Then came the first set of comments by Bruno Verbergt, from the cultural management section of Antwerp (and active in many other fields of arts and culture), presenting a number of benchmarks for examining the potential of flagship institutions. He argued for cities as they „act as motors of artistic development and cultural identity”, and enlisted six international benchmarks in pairs which were the following:

1. local responsibility – global perspective
2. national responsibility – broad service to art community
3. international responsibility – find your niche
4. infrastructure – openness
5. governance – not too political
6. money – more!

From the Hungarian side, Barna Bencsik, the newly appointed director of Ludwig Museum made some remarks, pointing to the lack of debates on culture and public discussions. He also mentioned the „traditionally frozen structures”, that enables the undifferentiated functioning of subsidised national institutions, however, it is not settled (by the government or any legislation) just considered as „flagship” institution by tradition in Hungary. Therefore, both the lack of discussions and the „frozen” traditions could still cause the uncritical and unaffected operations of such huge national institutions. (note: said the director of a flagship place whose everyday operation is integrated into the Palace of Arts, one of the most controversial recent PPP-investment in the cultural scene of Budapest.)

The subsequent panel discussion touched the position and influence of the boards of art institutions, and also showed the quite different traditions of the participating countries (not for the first and last time during the conference).

The next panel was about the municipal cultural policies, and first, Bruno Verbergt was on stage again. His examples from Antwerp show persuasively that cultural initiatives can have community binding effects and could generate new, non-national identities. He put an emphasis on the practice that the Flemish government acknowledges the special role of the cities and takes their cultural policy plan and their special situation. As for Antwerp, the 2001 local cultural policy was revised in 2007, and the new Cultuurbeleidsplan was designed for the period of 2008-2013 which has three main parts, as the voluminous document says:

• Cultuur is -een recht- van iedereen.
• Antwerpen houdt van kunst en kunstenaars maken mee de stad.
• Antwerpen maakt musea en erfgoed toegankelijk en draagt zorg voor haar rijke collecties.

In my humble translation it says (plus Bruno’s additional remarks): culture is everyone’s right – which is about facilities and policies for the community; Antwerp acknowledges (loves!) art and artists who form the city – which is about the arts policy; and Antwerp takes care of the museums and collections – that is the heritage policy which means that museums are accessible.

From Hungary it was Vilmos Fedor, vice mayor of Miskolc who brought some examples on their municipal policy in practice. He explained the structural change that took place in the second largest city in Hungary, based on the assumption he phrased as “culture makes city”. The change touches the notions of “city of steel” into a “city of hosting cultures”-types of transformation, and is going to create a number of new cultural playgrounds in Miskolc. Fedor was rather short of conceptual frames and cultural policy considerations, but his presentation was rich of practical instances they introduced in the last years.

The succeeding discussion was partly linked to the “Utrecht model” (summarized by Henk Scholten) which was – briefly and in a generalizing manner – about the effort that a bunch of small-scale companies formed a cooperation which created a new and stronger network. It was also mentioned that for any kind of refreshment of a municipal cultural policy an external view could be useful and revealing. The “cultural commentator” Trevor Davies was mentioned, who pointed out in a report written in 1999 that the image of Amsterdam as the ‘Pleasure Capital’ par excellence ‘tends to dominate and block alternative images, counter images and the creation of new images. When images become too strong, reality may take the passenger seat.’ In Davies’ opinion, Amsterdam is subject to gradual Disneyfication.

For signaling warnings and reflecting the issues raised during the day, Geoffrey Brown from Euclid was asked to comment. He emphasized some common main motifs in the presentations such as the government interventions and too much concentration on the subsidized sector. Also, he stressed that flagship institutions should be pushed and challenged all the time, though brought an exceptionally good British example: the Tate Modern in London. After comparing Miskolc and Newcastle, he named the issues the panels brought into light: questions of excellence and quality; profiles, reputation and diplomacy; value for money; balance between heritage and innovation; fairness in subsidies; instrumentalization. (Geoffrey also mentioned the McMaster report, a long-awaited assessment published in January. However, I’ll deal with this another time since it’s about a hot issue, on how to create a renaissance in British culture. It is worth for a comparative exercise, I'm so sure.)

The first day was over.

Tréfa

Azt gondoltam, hogy az alábbi talált tárgyat április első napján, igazi tréfaként tudom közzétenni, aztán persze erre is csak némi késéssel kerül sor.

De még így is ütős az anyag.

Ugyanis már az elmúlt hétvégén kiszúrtam ezt, amikor a pártértekezletnek nevezett operetten elhangzottakhoz kerestem személyes hangvételű hátteret. Van ugye ez a közismert blog, ez az egykor új elemként fungáló kommunikációs eszköz, ami mára kissé már merevvé s formálissá vált. Itt a szerző szinte naponta bátorítja elvtársait, hogy „tegyük a dolgunkat”, vagy hogy „húzzunk bele”, vagy régebben még üzent is innen fontosat a blogster. S napokkal ezelőtt a Tavaszi Fesztivál kapcsán támadt gondolatait osztotta meg, mely rendezvényre idén is elfáradt. A friss koncertélmény után így összegzett:

Nem ismerem a Budapesti Tavaszi Fesztivál adatait: pontosan mennyi vendéget vonz, hányan látogatnak Magyarországra ebben a pár hétben részben azért, mert tele vagyunk kulturális programmal. Ezért aztán lehet, hogy elhamarkodott a véleményem, de azt hiszem, hogy ma a turizmus növelésére a legjobb és leghatékonyabb eszköz az élő, eleven kulturális élet, amit egy város kínálni tud a látogatóknak. Budapestnek jó hagyományai vannak. Ha rajtam múlna, bátorítanám a város vezetőit, hogy akár időnként más tételek rovására is a kultúrába többet fektessenek. Egy várost ez tesz élővé, emberivé, egyedivé, sajátos hangulatúvá. Kulcsfontosságúnak tartom, hogy Budapest ebben a versenyben megállja a helyét, és még több program, még több fesztivál, még több esemény alakítsa a város hangulatát, hétköznapjait, és tegye vonzóbbá azt mindenki számára.

Na ki a szerző?

És most sírjunk vagy mosolyogjunk vagy érdemesítsük szóra?

Nota bene: talán azért is tologattam e poszt felrakását, mert a kormányválságnak hívott népi találos kérdésben már napok óta várakozó állásponton vagyok, s ez eltereli a vitriolos figyelmet. Hogy van hidden agenda, bár nagyon markánsnak látszanak az egymásnak feszülő szózatok. Hogy ennyi és ne tovább. Se veled, se veled.

Tehát valamennyi kommentárt megér e tréfás idézet. Talán azért is, mert egy bizonyos életszakaszban egész közelről láthattam, hogy a kultúrára fordított figyelem egészen minimális, és ha van is érdeklődés, akkor a program hiányzik, s ha van is program, akkor a nagyvonalú perspektíva hiányzik, s ha van is perspektíva, akkor a politikai támogatottság, a bátorság és a működő s finanszírozott struktúra hiányzik. S talán azért is kell kommentelni ezt a felszólító „bátorítást”, mert a szerző talán még sohasem nyilvánult meg ilyen direkten, magától (muhaha!), a kultúráról. S nemcsak felismeri a kultúra helyét s funkcióját, hanem egyben kulturális politikai direktívát is ad: a kultúra inspirálja a turizmust!

És igaza van! És tudja! És mekkora ordas közhely ez, talán ezt is tudja (vagy már megint elfelejtettek szólni neki).

Aki még most sem találta ki, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke bátorít ilyen formában, azt további idézetekkel fogjuk spam-elni a következő hónapokban.

Tehát itt van egy kultúrára figyelő, őszinte megmondás, egy felismerés, egy blogbejegyzés egybekezdésnyi javaslata, ami talán annyiban konzekvens, hogy korábban is ilyen terjedelemben érdekelte a szerzőt a kultúra, mint manapság. És mivel a korábbi fel-felhorgadó érdeklődést sem követte komolyabb program, így most sem kell aggódni, hogy bármi következménye lehet ennek a tavaszi rácsodálkozásnak.