Hungarikumok 1.

Azt hiszem a Google nem szorul reklámra.
A magyar kultúra viszont igen.
E kettő talált ma egymásra.



Nem tudhatjuk, mennyien ismerik fel a keresőoldal nyitólapján.
Szép Bartók-születésnap!

Magas labdák 1.

Komparatisztika

Azon a napon, amikor a Creative Scotland Bill-t nyilvánosságra hozták, Linda Fabiani skót kulturális miniszter az Arts & Business fogadására is hivatalos volt, ahol az állam és az üzleti szféra együtt koccintott az ún. New Arts Sponsorship Award-okra. Ms. Fabiani ilyen tósztot mondott:

„Scotland is experiencing a cultural renaissance and this is vital to a healthy and profitable economy. That is why the Scottish Government has decided to fund the New Arts Sponsorship Awards scheme to the tune of £600,000 thus securing the future of the scheme for the next two years. This scheme has encouraged businesses with no previous experience of arts sponsorship, to get involved and reap the rewards - I strongly believe these partnerships must continue. ... The creative sector clearly benefits from business support but this is a two-way street. There are also real advantages for businesses involved. To date these partnerships have generated opportunities on advertising and publicity as well as drama workshops for employees' children, staff involvement at theatres and a heightened community profile.”

Barclay Price, az Arts & Business of Scotland igazgatója hozzátette:

„These 'double your money' grants offer businesses a great opportunity to discover the commercial benefits that flow from arts sponsorship - whether that be for branding, customer engagement, staff development or corporate responsibility - and will provide invaluable support to Scotland's thriving arts community.”

A konstrukció lényege, amit ismét csak angolul idézünk:

„A two-year initiative, the New Arts Sponsorship Awards Scheme was launched in 2006. The Scottish Government has decided to commit £600,000 to secure this successful scheme for a further two years. The scheme aims to increase the number of businesses sponsoring the arts in Scotland and support cultural organisations in their business development. It is run by Arts & Business Scotland and funded by the Scottish Arts Council. Under the scheme an arts organisation receiving an eligible business sponsorship can apply for an additional amount on a £1 for £1 for basis and the business receives additional sponsorship benefits equal to that amount. To date the scheme has attracted over £1.1 million of sponsorship from 70 businesses and brought almost £2 million of new money to the arts in Scotland.”

Szinte ugyenezen a napfényes márciusi napon diadalmas kommünikék repültek világgá az OKM irányából, amelyek azt hírelték, hogy a minisztérium három évig közösen finanszírozza a Kogart Alapítvánnyal az ott létrejövő félmilliárd forint értékű Kortárs Művészeti Gyűjteményt. A konstrukció lényege, hogy az alapítvány száz vállalkozást keres, s mindegyiküktől öt éven át évi egymillió forint adományt kér. A minisztérium pedig a megszerzett adomány felét, összesen évi 50 milliót tesz hozzá ehhez, három éven keresztül. Az így kialakuló 150 millióból évente 100 kortárs magyar képzőművészeti alkotást vásárolnak: ebből 75 az alapítvány tulajdonában kiépülő Kortárs Művészeti Gyűjtemény része lesz, 25 darab pedig árverésre kerül.

A további részleteket elolvashattuk a megfelelő helyeken.

Például azt, hogy Hiller miniszter, boldogságban úszva ezt mondotta:

„Kimondottan büszke vagyok erre a szerződésre. Ennek és a még ebben a fél évben tető alá hozandó ‘egyszázalékos törvénynek’ köszönhetően jelentős fölfutás várható a magyar képzőművészetben.”

Az 1%-ról már hetekkel ezelőtt szóltunk, és most is hasonlóan kínos érzések s asszociációk generálnak kérdéseket:

- Vajon kivel s mikor egyeztetett drága miniszterünk mielőtt éppen ezzel az alapítvánnyal kötött szerződést?

- Lehet-e közpénzt így kitolni a magánszférába? (lehet, persze, hogy lehet, hiszen a miniszteri keret mindig is erről szól, de komolyan gondolja-e a miniszter, hogy az elmaradó szakmai kontroll után, ám a nyilvánosságot szokás szerint reprezentációs terepként használva, senkiben sem vetődnek fel a közpénzköltéssel kapcsolatos, transzparenciát firtató kérdések?)

- Ha már egy állami fenntartású, kortárs képzőművészeti központ élére pont most nevezett ki egy progresszív pasast, aki pont ilyen vizeken is jártas, akkor miért nem a Ludwig Múzeumban valósul meg ez a nagyszerű program? Vagy a Műcsarnokban? Vagy valamelyik vidéki városi gyűjteményben? Noch dazu, Pécsett, tudják, kulturális főváros lesz ott, egyszercsak.

- Ám leginkább azt kell kérdeznünk: miért valósul meg ez a program? Pont így kell belekezdeni az Arts and Business állami nyomításába? Amikor alig tudnak a magyar múzeumok állományt gyarapítani? Amikor mindenki tudja, hogy pont nem Kovács Gábor és Andrássy úti palotája szorul rá az állami matching fund-ra.

Szeretném felhívni a figyelmet a skót példa utolsó részére, most már magyarul, lassan, hogy mindenki értse: az arts and business konstrukciók lényege (többek között) az, hogy az abban részt vevő művészeti szervezet/intézmény, mely támogatást kap az üzleti szférából, kiegészítő támogatásért pályázhat (a meglévő egy egységhez egy egységnyi támogatás járhat), és az üzleti résztvevő is ebben a nagyságrendben részesül a szponzoráció kedvezményeiből. Pályázhat, s nem automatikusan adja az állam, illetve az egész országot lefedő Arts and Business intézet adminisztrálja az ügyeket, s nem a miniszterrel jattoló magánalapítvány.

Mondhatnám rondában is, de inkább egy másik cikkre hívom fel a figyelmet: miközben eme kis komparatisztikai gyakorlatot végeztem, megjelent Nagy Gergely körkérdésekben gazdag írása is, amely a kultúratámogatás hilleri gyakorlatának a közepébe világít. Sőt, néhány, itt sorjázó kérdésre is választ kaphatunk.

Ha pedig ez sem elég akkor gondoljunk arra, amit ez a drága jó ember, a mi miniszterünk hangsúlyozott a bejelentéskor: bármely közgyűjtemény, szervezet vagy magánszemély megteheti, hogy hasonló konstrukciót hoz létre a magántőke és a művészet összekapcsolásával. Ebbe, a megfelelő biztosítékok esetén. kész beszállni a kulturális tárca. „A korszerű művészetfinanszírozás egyre inkább ebbe az irányba halad.”

Biztos. Persze. Az észak-balkáni felvilágosult abszolutizmusban.

Blöff

Zsarolási potenciál

A március 13-ai lapok ezt a hírt hozták: „A Művészetek Völgye az idén a finanszírozás bizonytalansága miatt marad el” – hangsúlyozta Márta István a kapolcsi fesztivál főigazgatója. A hírportál így konferálta fel a bejelentést: „Igaz, hogy megleckéztetendő a támogatásokkal fukarkodó államot, idén elmarad a Művészetek Völgye, de rendeznek helyette egy másik, ugyanolyan fesztivált, Bűvészetek Völgye néven.” Saját felületükön, a kapolcs.hu honlapon megtudhatjuk, hogy a mai, rendkívüli sajtótájékozatón ez volt a téma s kérdés: „miként is kell értelmezni azt a kijelentést, hogy idén elmarad a jubileumi Művészetek Völgye? S ha elmarad, vajon mi ennek az oka, s lesz-e helyette más? A főprobléma természetesen idén is az elégtelen anyagi fedezet, pontosítva: az a szomorú tény, hogy az állam gyakorlatilag kivonult a támogatók közül.” (Itt letölthető a sajtótájékoztató szövege is.)

Mielőtt még a nyugtatót s repülősót kezdenénk keresni, gyorsan rögzítsük: Márta István idén, a szokásos nyilvános zsarolást a megszokott időpontnál korábban, már március 10-én elkezdte, majd 13-án felfedte kicsiny trükkjét. Nem május-júniusban kezdett el vészharangozni, ahogy ez az utóbbi években bevetté vált, hanem már most. Csinált egy kis médiahekket, bejelentette, hogy nem lesz jubileumi feszt, csak jövőre, aztán előállt ezzel a közepes szójátékkal, hogy idén „egy bűbájos fesztivál, egy gigacsiga fesztivál lesz”. Hát... Eredményekben gazdag és kulturált szórakozást – azoknak, akik szeretik Kapolcsot.

Azonban: míg évekkel ezelőtt a sajtón keresztüli üzengetés a Márta-féle kijárás sikeres volt – tehát akár a központi költségvetési tartalék terhére is kihozott „a Pista” néhány tucat milliót –, addig az elmúlt években egyre sikertelenebb volt a publikus zsarolással újra és újra próbálkozó főigazgató. Igaz, ekkor sem kellett üres kézzel távoznia, hiszen a 2006-os kapolcsi programokra 47 millió forintot, 2007-ben pedig, két körben összesen 40 milliót, először 25, másodszor pedig 15 millió forintot kapott a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyesület az NKA Kiemelt Kulturális Programok Kollégiumától (s egy kis morzsa is lepottyant az ún. „miniszeteri keretből”).

Idén azonban semmi. A közkinccsé tett sajtóanyagban felsorolják, mi minden akadályozza meg az idei fesztivál megrendezését. Ebből a panaszáriából csak két argumentumot emelek ki.

Az első érvrendszere ilyeneket tartalmaz: „Nonprofit, közszolgálati fesztiválunkat biztos állami résztámogatás nélkül – a saját bevételeink növekvő volumene ellenére – nem tudjuk sem megtervezni, sem megvalósítani. … (majd a konklúzió) Az állami résztámogatások volumenének ismerete nélkül lehetetlen a szponzorokkal tárgyalni és érdemi szerződéseket kötni!” És korábban a szövegben: „A szponzorokat (mély főhajtás a kivételeknek) nehezen tudtuk magunk mellé állítani, mert ha feladjuk „elveinket” (pl. vizuális környezetszennyezés), akkor elveszítjük közönségünk egy jelentős részét. Ráadásul 140 kilométerre Budapesttől. Ennek ellenére 2007-ben már 68,1 % volt a saját bevételünk, amely a hazai kulturális fesztiválok viszonylatában is kiemelkedőnek mondható.” Majd az „elmaradás” következményei nevű passzusban: „A Művészetek Völgye az államháztartás szempontjából gazdaságilag is nyereséges, hisz a rendezvény mérlege az állami költségvetés szintjén is pozitív. Az adók, járulékok stb. formájában befolyó összegek jelentősen meghaladják az állami támogatás mértékét. Az állam ehhez a haszonhoz egy tisztán kulturális, közszolgálati, nonprofit rendezvény által jut hozzá! (A mikrorégiós, települési fejlődés emberi és anyagi hasznáról nem is beszélve!)” [kiemelések tőlük]

Kezdjünk értelmezni? Tehát, csökken a központi támogatás, közben nő a saját bevétel (bár ez a 68,1% nem teljesen világos, hogy mi), mégsem tudnak fesztivált rendezni. Az állami résztámogatás az jár, és a szponzorvadászat is ehhez igazodik, mert a mérleg „az állami költségvetés szintjén is pozitív” (sic!). Ez utóbbinak is nehéz lehet megtalálni az értelmét, de nem is nagyon érdemes keresni. A szöveg ugyanis hiába citál számokat és százalékokat, az alapvető bevételi és mérlegadatokkal adós marad. (Csak a lelkesült hírekre érdemes így gondolni, amiket a fesztivál után szoktak szétkürtölni, hogy idén is sok-sok tízezernyi völgylátogató volt. És ők mennyivel járultak hozzá a fesztivál sikereréhez, a nonprofit jelleghez?) Illetve azzal is adós, hogy elmagyarázza: egy alapvetően egyre nagyobb saját bevételű fesztivál miért is nem tud megállni már a saját lábán?

Ez persze álnaiv zsurnalizmus, hiszen az egész játék arról szól, hogy az államot idén még nem sikerült levenni egy fillérre sem (ne felejtsük el, az NKA pályázata csak március végén lesz nyilvános, és abból a keretből, minden bizonnyal, ha az előző éveket vesszük alapul, kapnak támogatást). Meg arról is szól az önsajnáltató szövegelés, hogy igencsak felháborító, hogy nem kapja meg a jussát a fesztivál. Hiszen az jár neki. Ez már szinte hagyománnyá vált. Márta István bement a hivatalokba, előszobázott rendesen, és mindig kihozta „az állami résztámogatást”. Aztán azt úgy kezelte, mint a neki járó kockázati tőkét, ami az államháztartásnak is előnyös, „az államháztartás szempontjából gazdaságilag is nyereséges” rendezvényhez járul hozzá. Kár, hogy az egészből csak a transzparencia hiányzik, az, hogy lássuk, a Kapolcsba fektetett pénz hogyan is hasznosul, milyen formákban – merthogy az adókra és járulékokra ugyan lehet hivatkozni, de számok nélkül nehezen hihetők ezek a komolyra hangolt állítások. Addig csak „az emberi haszonra” lehet mutogatni.

Ide kell azt is kopipésztelni, amit az „illetékes” Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium (ÖTM) mond, mint az ügy másik, jellegzetes argumentumát (a kulturális minisztérium idáig nem reagált semmilyen formában):

„Az ÖTM a távirati irodához eljuttatott közleményében sajnálatosnak nevezte, hogy Márta István főigazgató meglehetősen későn tájékoztatta a tárcát az idei Művészetek Völgye Fesztivál rendezési nehézségeiről. Úgy fogalmaztak, hogy "a korrekt pályázói magatartás abban nyilvánult volna meg, ha a szervezők időben jelzik a kiírással kapcsolatos problémákat, lehetőséget adva a szakmai egyeztetésre". Mint írták, a 2008. évi turisztikai pályázati felhívások alapján lett volna lehetőség a rendezvény támogatására, de - az ÖTM információi szerint - a Művészetek Völgye fesztivál rendezői nem nyújtottak be pályázati anyagot a beadási határidőkig, és a pályázattal kapcsolatos megkeresés sem érkezett a tárcához. Kiemelték: a szaktárca továbbra is fontosnak tartja a turisztikai vonzerővel bíró rendezvények támogatását, "így amikor értesült a pénzügyi gondokról, kifejezte szándékát: megvizsgálná, milyen lehetőség kínálkozik a rendezvény támogatására, ha a szervezők úgy döntenek, hogy az idei Művészetek Völgye rendezvénysorozat is a korábbi évekhez hasonló színvonalú lesz".

Ezt az idézetfüzért már kommentálni sem kell. Az államigazgatási és minisztériumi retorikával átszőtt szöveg ugyanis a tipikus „kacsintós” szöveg, olyan, amilyet „megkeresés” esetén érteni szoktak a tárgyalófelek. Innen pedig már csak egy lépés (lenne), hogy a posztkádárista kultúra-finanszírozás dagonyázójában találjuk magunkat.

És ezt másra hagyjuk.

Searching routes 1.

Konferencia-rezümé

Már korábban beharangoztam, s most elkezdem összefoglalni, milyen volt a holland-flamand-magyar konferencia a kulturális politika esélyeiről, programjairól és útkereséseiről. Ez a beszámoló azonban egy új elemet is hoz: ettől fogva bizonyos post-ok kétnyelvűek lesznek. Nem a flanc miatt, hanem a jobb, a szélesebb körű érthetőség végett. Egy nemzetközi konferenciát, szerintem, olyan nyelven érdemes elmesélni s értelmezni, amely nem csak ebben a szűk nyelvi körzetben maradhat.

From this point on the blog-posts will be bilinguals. It is a necessary step to be taken, towards both for a better understanding of my arguments, for widening the scope of certain issues, and for the sake of generating possible discussions by inviting comments. Therefore the summary of an international forum on cultural policy is, obviously, in English. I won’t recall the whole story by listing and explaining all the presentations, but will point to the main arguments and/or characteristic statement given by the speakers. Also, a kind of interpretation and a colorful but gloomy conclusion will also be provided.

Within the Dutch-Flemish Low Festival, and enjoying the support of several institutions, the Central European University hosted a two-day, intense forum on practices, plans and problems in cultural policies in the Netherlands, Flanders and Hungary. The Budapest Observatory, as the main organizing body in situ, provided good preparations, preliminary questions and panels. The format was a useful one: each section contained a main speaker and two commentators, and then an open discussion was led by another involved expert. In this way, all the three (national-local) perspectives could be expressed and reflected, and most of the participants could be rotated in the roles of a speaker and a sort of reviewer.

The first session was mainly about the conceptual and theoretical frames of an ideal and real cultural policy, presented by Hans van Maanen (Groningen University). He examined a sketch of the „values” and „functions” within policy-making, and also, discussed the „price” paid for maintaning the art-system, and the lack of societal use of art. Jos van Rillaer (Flemish Arts and Cultural Heritage Agency) continued this session by providing an overview of the Flemish policy in the move. He brought the well-known example of the structural funding for four years (and about its changing role in both Low countries), mentioned the so-called „arms-lenght” funds for literature and films, the seven important national institutions, the „Flemish G7”, and proudly referred to the actions of the Flemish minister of culture, who serves in his office for almost ten years, since 1999. Jos was also proud of citing his minister’s formulation of words when he started the job, which was something like this kind of entrée: „I’m against the narcistic elite which took hostage of the art-system.” Thus, the arts elite should prove their ability by promoting multicultural diversity, active participation in cultural matters, and also, by forgetting about the traditional roles and positions.

I especially liked this approach which was against privileges and the so-to-say „received rights”, since the state of affairs is more or less the same in Hungary. But there is nobody here who could start such a courageous policy. I tried to summarize my comments by pointing to the lack of plans, the burdens of centralization and overpoliticizing cultural or artistic issues. Instead of giving just a list of complaints, I offered some examples as signs of hope in Hungarian cultural policy, but mentioning their paradoxical or political character as well (such as the fixed subsidies for national institutions that could not go beyond the next elections’ date, and the lack of institutional transparency). I was also asked by Hans that „What is blocking the rational planning?” – so I attempted to explain briefly the post-socialist condition we have, not just in Hungary but in our region, the influential role of the narcistic arts elite, the lack of visions and planning, the rivalry, and our longlasting national heritage, that is the culture of complaint instead of actions.

But finally I felt a bit overwhelmed and a complaining person what I really wanted to avoid. So the warm-up was fine, Dragan Klaic generated a nice discussion before the lunch, and eveybody could enjoyed the light stuffed cabagges, consequently.

In medias res

Már napok óta fel kívánom hívni a figyelmet egy kiváló összefoglalásra: Mélyi József írt az ÉS-ben az ún. 1 százalékos törvénytervezetről, ami nem az SZJA felajánlható 1 %-át jelenti. Hanem a közpénzből megvalósuló építkezések, ingatlanberuházások során, a kortárs művészetre kötelezően fordítandó százalékról. Amit a kivitelezőnek kell beépítenie a költségvetésébe, más szóval, kortárs műalkotások beszerzésére, vagy megvalósítására kell költenie az 1%-ot.

Erről készül ugyanis törvénytervezet a kulturális tárcánál, ám a szerzőt, csakúgy mint engem, felettébb zavarja a terv nyilvános vitájának hiánya. Így aztán Mélyi összefoglalta, miért lenne előnyös és teljesen kiszámíthatatlan egy ilyen törvényi előírás. Átnézte a külföldi példákat, rápillantott a magyar köztéri művészetről szóló diskurzusra (magyarán a public art fogalmának és gyakorlatának a hiányára), a javaslat építő és kérdéses elemire.

Tehát már jó 10 napja olvasható a cikk - papíron. Idáig vártam, hátha felkerül az ÉS honlapjára, - amely helyből késleltetve tolja fel a kurrens cikkeket, mert évek óta azt gondolják, az online publikáció rossz hatással van az eladásra. Még mindig nincs link tehát, s nekem pedig nincs kedvem gépírót játszani.

Coming soon, remélhetőleg, bár közben a törvény is coming soon.

PS: a könnyebb érthetőség kedvéért, bekalapálok néhány passzust a szövegből:

"Nem tudom mennyire törvényszerű, de úgy tűnik, ha nagy ritkán a kultúráról esik szó, a magyar kormányok szeretik a meglepetéseket. A meglepetést titokban jól előkészítik szakmai anyagokkal, vagy állhat mögötte egyszerű lobbiérdek, esetleg csak egy vacsora közben támadt kósza gondolat.
[...]
A szabályozás nemzetközi szószólói szerint viszont a felülről oktrojált, de alulról is kívánt együttműködés révén újra megvalósulhat képzőművészet és építészet egysége; ideális esetben a képzőművészek elsőként értelmezhetik a létrejövő építészeti teret, és új összefüggéseket villanthatnak fel az építészek számára.
[...]
Az új törvény hatása kiszámíthatatlan. Ad absurdum eredményezhet olyan horror-megoldásokat, mint amilyet a Nemzeti Színházon és környékén látunk - bár itt az épület szépsége vetekszik a szobrokéval -, de vezethet építészek, designerek és művészek olyan összmunkájához is, mint mondjuk a Lánchíd 19 Hotel esetében.
[...]
Néhány héten belül a képzőművészeti közeg számára még mindig meglepetéssszerűen új törvény születik, amely akár rövid időn belül átrendezheti a művészeti élet súlypontjait. Sok minden dől el egyes mondatokon, de magánál a törvénynél fontosabb lesz a mögötte megjelenő szemlélet. Keveset ér majd az új törvény, ha nincsenek benne az új művészeti formák megjelenésének, az építészet és a képzőművészet korszerű együttműködésének lehetőségei."

Kinevezési kultúra 2.

Pécsi pacifikálás?

Március 1-én több újság is megkönnyebbülten számolt be arról, hogy a kulturális miniszter átadta az általa létrehozott művészeti tanács tagjainak a megbízólevelüket. A Népszabadság egyenesen Hiller pacifikált Pécsett címmel lelkendezett, mondván, "ismét lesz gazdája az európai kulturális főváros (EKF) programjainak".

Hacsak úgy nem.

További idézet a cikkből: "A testület tagja Horváth Zsolt, a pécsi Pannon Filharmonikusok ügyvezető igazgatója, Koncz Erika, a Magyar Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, Lauter Éva, a Balassi Intézet főigazgatója, Pál Zoltán Munkácsy-díjas szobrászművész, Giorgio Pressburger író, rendező és Vincze János rendező, a Pécsi Harmadik Színház igazgatója. Mint látható, a tanács összetétele kompromisszumos - helyet kaptak benne a kultúraszervezés ismert budapesti és pécsi személyiségei is.

A testület első és legfontosabb feladata a rendezvénysorozat kulturális stratégiájának kidolgozása. A koncepciót - amelynek elkészítésével az EKF késésben van - április 30-ig kell bemutatniuk a kulturális tárca vezetőjének és Pécs polgármesterének. Hiller közölte: rendelkezésre áll minden forrás, amely szükséges az EKF sikeres lebonyolításához. A miniszter bizalmáról és a kormányzat elkötelezettségéről biztosította Pécs városát. Hiller a kapcsolatok újraépítése jegyében elment a Pécsi Tudományegyetemre is."

Tehát van miért örvendezni. Művészeti igazgató helyett van 6 fős testület. Őket, sem "ismert személyiségként", sem pedig testületként nem kívánjuk értékelni, hiszen közös munkájuk gyümölcse még nem ismert. Várhatunk tehát egy kulturális stratégiára, amit majd szívesen tennénk ki a publikus boncasztalra. Ilyen stratégiából persze volt már sok, csakúgy mint különféle vezetőből és igazgatóból is. A bohózatba hajló történeteket rendesen tárgyazták különböző sajtótermékek.

Éppen ezért most csak egyetlen aspektusra reflektálok: egy hatfős grémium nem fogja megoldani a koncepció-gyártás és végrehajtás problematikáját. Túl sokan vannak ehhez. A pesti és pécsi szakemberek kombinációja mellett van még egy sor érdek, kijáró, és beruházó. A határidők reménytelenül megcsúsztak, a kommunikáció úgyszintén, itt valami más megoldás kellett volna. Nem véletlen, hogy az EKF projektek élén egyetlen művészeti igazgató szokott állni, akinek nemzetközi reputációja, kapcsolatrendszere, és erőteljes víziója határozhatja meg az adott város fejlesztéseit s arculatát. Ezt a személyt ugyan erőteljesen figyelik (ahogy az idei liverpooli művészeti igazgatót is, akit a csili-vili megnyitó után a pazarlásra hivatkozva rúgtak ki állásából), de általában szabad kezet kap munkájához, miután az általa fémjelzett tervet elfogadja a város.

Minap épp a pécsi tragikomédiáról beszélgettem, s kollégám a tallinni megoldásra hívta fel figyelmemet: miután tavaly ősszel kiderült, hogy Turku mellett az észt Tallinn lesz a 2011-es EKF, egyből megtalálták a projekt művészeti igazgatóját: a mondott ember nem észt, viszont élt az országban, mint a Goethe Institut munkatársa (s máshol is szerzett kultúra-menedzselési tapasztalatokat), tehát ismeri a helyszínt, ám mégsem helyi erő.

Ez egy életszerű kombinációnak látszik.
Aztán meglátjuk meddig marad.