Ennyi telt el két
választás között. Most feledjük azt a közepes kronológiai poént, hogy a második
választás napja, május 25., a naptár szerint Orbán napja. Ez szinte már mindegy
is, figyelembe véve az eredményeket: előre lehetett tudni, hogy fölényes lesz a
győzelmük. S míg az április 6-ai országgyűlési választások után többen azon
rugóztak, hogy ilyen megmalmozott választótörvényi keretek között és ilyen
indokolatlan versenyelőny ellenére is igazán európai gesztus (lehet) gratulálni
a győztesnek, ma már senki sem töpreng ilyesmin. Az európai parlamenti
választások után, például és többek között, azt lehet rögzíteni: míg az elmúlt
négy év alatt betonba öntötték az új rendszerüket, a beton mostanra megkötött.
Kész. End of story.
Vannak némileg magukhoz tért, baloldalinak látszó pártok, van stabilan második
nácipárt, van stabilan süllyedő szocipárt, és van az öt százalék kötélrostjain
egyensúlyozó elempé, de ez az állapot is szinte mindegy. Mert egyikük sem
alternatíva pillanatnyilag. Ez a momentán társulat... Most egyikőjük sem lehet
az állampárt kihívója, egyikük sem mond igazit és valódit, hanem reagálnak és
igazodnak, majd esetleg eljutnak valamiféle diagnózisig, melyet vagy populista
hívószavak, vagy pedig közhelytárak követnek. Igaz, nincsenek olyan
kommunikációs helyzetben és médiavariánsokkal megtámogatva, mint a centrális
erőtér közepe. Azonban a zinternetes világháló korában a zinformációs
szupersztráda szélére, a leállósávba sem tudnak igazán
felhajtani, mert oda már kellene valami komolyabb üzenet. Az elakadásjelzőn
kívül.
Tehát hét hét.
Ennyi telt el, és teljesen világossá vált, hogy azoknak, akik továbbra is azt
mondják, “itthon maradunk, mert ez a hazánk”, vagy érdemes belefogni ezen
tételük átgondolásába, és hatékony mobilitási programot indítaniuk. Vagy pedig
őszintén és ellentmondást nem tűrően belenéznek a tükörbe, s patrióta
tekintetük közepébe mondják, hogy vagy alámerülünk, s kibekkeljük, vagy
elvonulunk és melankolikus mámorban nézzük végig az elkövetkező éveket, vagy
kitalálunk valamit és úgy éljük az életünket, mintha az normális lenne. A lét
elviselhetetlen könnyűségéhez a keretfeltételek nem mindig lesznek adottak,
mert túlságosan is átalakult a demokratikus intézményrendszer, és a mindennapi
élet tereit is átjárják a megosztottságok, elégedetlenségek, félelmek. Az
egyéni szabadságok maradéktalan kiélése sem lehet hibátlan, mert az államosítás
és központosítás túlságosan sok területen hatolt keresztül, és a civilnek
mondott társadalom többsége elsősorban magával és a létminimum fenntartásával,
s nem a közösséggel van elfoglalva.
Ebben a helyzetben,
ha nem kívánjuk, hogy eluralkodjon a honfibú, de nincs is bennünk forradalmi
hevület, például azt tehetjük, hogy dokumentáljuk a kort: rögzítjük az
eseményeket, információkat, nyilatkozatokat, döntéseket, kezdeményezéseket, jó
és rossz gyakorlatokat. Mert – s itt most kettő, banálisan egyszerű állítás
következik - fontos, hogy emlékezzünk, s mert az elmúlt évtizedek egyik legkeserűbb tapasztalata
az, hogy hihetetlenül gyorsan felejtünk. A 20. századi csoportdinamikai gyakorlatok után ez kellően
érthető, és a magyar történetet végigkísérő kiegyezések sorozatában pedig nem
is meglepő. A felejtés – amely mellett természetesen lehet érvelni, mint a
túlélés és a továbblépés szükséges eszköze - a magyar történeti gondolkodást
erőteljesen átszövő, rossz hagyomány. (Nyilvánvalóan így van ez közvetlen
szomszédainknál is, a káeurópai hagyományokban is, de itt részletesen
egyáltalán nem fogok belemenni a társadalomtörténeti komparatisztikába.) Ennek
a téves tradíciónak a testvérpárja az átírt vagy eltorzított emlékezet, melynek
alakításába jelentősen beszállt az állampárt az elmúlt években. Ezért
dokumentáljuk a Fidesz-korszak újabb etapját, a harmadik Orbán-kormány
hétköznapjait.
Hét hét alatt
megalakulhatott volna az új kormány, ám ez nem történt meg. Van egy olyan
szokás is, hogy a választások és a kormányalakítás közötti időszakban a győztes
és/vagy az újraválasztott párt nem izmozik, hanem csak örül. És természetesen
ígérget. Ez utóbbiból volt valamelyest, és volt nagymennyiségű erősködés,
melyet nem lehet igazán az EU-s választási kampányra fogni, hiszen igazi
kampány nem is volt. Csak “tiszteletet a mogyoróknak” (aztán ma még "több
tiszteletet"!. Tehát a hét hét alatt egy olyan lista áll
össze, amely leginkább a tutista hatalmi arroganciáról szól, tehát a
hatalomgyakorlás kontinuitásáról, tehát a párbeszéd hiányáról, tehát ....
- Rögtön a
választások után beindul a Szabadság téri emlékmű építése,
szemben a kormányfői ígérettel, amely halasztásról, vitáról és dialógusról
szólt. A rekordidő alatt felépülő rekordronda történeti tévedést hamarosan
avatják, s mindeközben a befogadó környezet, az V. kerület majálisokkal,
fesztiválokkal, cirkusszal hülyít a téren. Az MTA-n viszont rég tartottak ilyen
jó és az aktuális ügyekre elegánsan reagáló konferenciát. Ugyan nem csapkodtuk
térdünket a röhögéstől, de a hazai abszurd irodalomba OV is bejelentkezett, amikor művészettörténeti és
emlékezetpolitikai kérdésekbe ártotta magát. (Hármas alá, s
legközelebb küldje be az ...)
- A
Miniszterelnökséget irányító ember nekimegy a Norvég Alap pénzosztási rendszerének, és állami felügyeletet követel a
hivatalnak, majd a norvég kormány lepattintása után rájuk küldik a KEHI-t. (az,
hogy a fészbukon még mindig baromi nagy humor a Lézerjánosozás, vagy
Lézerdzsózás, az egy másik cikk tárgya kell, hogy legyen.)
- A jogi eljárások
lezárulta előtt ugrottak rá a kishantosi
mintagazdaság földjeire és szántották be a már kikelt terményeket.
- A tankönyvmonopólium értelmében az iskoláknak ezentúl a két államosított
tankönyvkiadótól kell megrendelniük a könyvek 80 százalékát, s így egyben a
törvényben garantált tanári szabad tankönyvválasztás joga is sérül.
Felavatják a
felcsúti majd a debreceni stadionokat, és hamarosan következik a ferencvárosi
avatás is. Épül, szépül hazánk ...
Mindeközben legyen
már “best practice”, jó példa és dagadó honkebel, hiszen már működik, hiszen
még április 6. előtt gyorsan átadták az új budapesti metróvonalat, s “a négyes metró a legmenőbb épület, ami ebben a városban az
1930-as évek óta épült. Hogy értelmetlen, komikusan drága, korrupt és
szolipszista, hogy nem több belvárosi huncutkodásnál? Persze. De attól még
őrült, dekadens csoda, és most már a miénk.” - írta szépen a Cink.
És mindeközben
elkezdte munkáját az új parlament, s elmondta beiktatási beszédét a
miniszterelnök, aki hangsúlyozottan szólt a szavak helyes
használatáról és a viták szükségtelenségéről. S mindeközben nyelvileg
lerontott, súlyosan terhelt mondatokkal terhelte a közbeszéd terét. (vigyázat,
megrázó képek és mondatok!)
De a hét hét alatt
a Mundruczó megnyerte
kategóriájának fődíját Cannesban, s a stábjának
hölgyei olyan ruhákban feszítettek, amelyeket az egyik tehetséges magyar
tervező készítette, és hogy a MOME-n készült animációs
diplomamunka aranyérmet nyert egy New York-i versenyen.
Meanwhile: a
kormány megbízásából tevékenykedő biztos, az egykori színházrendező, ismét
buzizott egy szaftosat a közönsége előtt, amiért nemhogy nem zavarták el,
mostmár véglegesen, de még szerény dorgálást sem kapott. A színházi szakma
néhány képviselője emelt csak szót. Csak
vegyük észre közben, hogy Kerényi “buzilobbizós” kiszólását megelőzte a Heti
Válasz nevű, konzervatívnak és mértékadónak tartott megmondószerkezet címlapos iránymutatása, az
“Európa elrablása. Dalfesztivált nyert a meleglobbi” üzenet és cikk. Ebben
kimutatják, hogy az Eurovízió győztese, a nagy érzelmi hullámokat kiváltó
Conchita Wurst ügye nem véletlen, “győzelme nem kisiklás, hanem a meleglobbi
térnyerésének megkoronázása.” Összenő, ami összetartozik, a jó rendőr és a
rossz rendőr együtt iparkodik a magyar közéletben. És mondhatnak és sérthetnek
bármit és bárkit, mert megtehetik, és elenyésző a kontrolljuk.
(utolsó)
Mindeközben: színházigazgatók jöttek össze a Katonában, beszélgetésnek látszó
foglalkozást tartottak, és úgy tűnik, nem jutottak messzire.
Itt tartunk.
