Ezen a szép napon csak egy dolog járt a fejemben:
hogy a francba történhet meg, hogy szinte senki nem kezd utánajárni egy sajnálatos ügynek. Annak, hogy százmilliókkal csökken bizonyos intézményeknek a költségvetése, mert a miniszter visszatartja, nem engedi felhasználni a törvényben rögzített büdzsét.
Hanem farag.
Biztos maradványt képez.
Mert ez a feladat az államigazgatásban.
hogy a francba történhet meg, hogy szinte senki nem kezd utánajárni egy sajnálatos ügynek. Annak, hogy százmilliókkal csökken bizonyos intézményeknek a költségvetése, mert a miniszter visszatartja, nem engedi felhasználni a törvényben rögzített büdzsét.
Hanem farag.
Biztos maradványt képez.
Mert ez a feladat az államigazgatásban.
De akkor is: az Index néhány napja röviden rákérdezett a Nemzetiből történő 85 milliós elvonásra, aminek semmilyen visszhangja nem volt, s nincsen továbbra sem.
Abba most nem kívánok belemenni, hogy a nagy nemzeti közintézmények központi finanszírozása milyen, évek óta megoldatlan kérdéseket vet fel. És hogy miért is nem képes senki sem belevágni az intézményrendszer korrekciójába, átalakításába, reformjába, a vaskos állami intézményi hálózat felülvizsgálatába (ami/amely, mint jól tudjuk, a magyar kultúrpolitika alapvető oszlopa: nem projekt-, program-finanszírozás van elsősorban, hanem intézmények, rosszabb esetben, pusztán épületek és hagyományok finanszírozása)
Tehát: egy hivatalban lévő köztisztviselő, más néven miniszter, illetve egy hivatal, más néven minisztériumi költségvetési osztály, hogyan tehet egyoldalú lépéseket, amelyek az általa fenntartott intézmények munkáját befolyásolja, vagy maradandóan károsítja azok működését és a fejlesztést?
Vagy ez már megint csak az idealizmuson alapuló kekeckedés? Az átláthatóságról és korrekt ügymenetekről.
