Amikről

írhattam volna az elmúlt közel három hónapban:
- hogy elfogadták az előadóművészeti törvényt (leánykori nevén "színházi törvényt")
- hogy a médiatörvény milyen kört futott be és le
- hogy az NKA-hoz becsorgó járulékok drámain csökkennek, és erre (is) hivatkozva az NKA csökkenteni fogja a kollégiumi kereteket és tartalékol is egyúttal
- hogy milyen konferenciákra néztem be: a "Kreatív Magyarországról" és a "Kulturális turizmusról" szóló rendezvényekre
- hogy megint volt Mecénás Nap és árverés
- s hogy mindezek mellett és ellenére, mennyire nem látszik semmiféle koncepciózus és komoly gondolkodás a kultúráról, csak ötletelés megy.

De majd írok.
Hisz mindez csak másodlagos:

Mert mindent überol a gyermek, Gergő Ábel, akit Áronnal bűvölünk.

(nem kell megijedni: további hasonló tematika a gyerek-blogon lesz majd)

Olvasnivalók

A nyár úgy elhúzott mellettem, hogy észre sem vettem.
Hihetetlen, de megint eltelt egy nyár.
Ma már visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz.

Ilyen és hasonló hülyeségek jutottak eszembe, ahelyett, hogy írtam volna.
Nyilván a Goldenblogon elért szép helyezés bénította kezem.

Mielőtt ismét és újra, tehát rendesen ismertetni, elemezni, értelmezni próbálnék, néhány olvasnivalóra kell felhívni a figyelmet, hiszen ezekkel foglalkozni kell nemsokára, valamekkora terjedelemben.

Ugye, mindenki tisztában van, hogy van árnyékkormány. Ennek az árnyékkormánynak van programja is, aminek nem kívánnék reklámot csinálni, viszont ebben a csomagban van "kultúrpolitika" is. Ezt kívánom boncogatni, hamarost, mert az oly' szegényes közpolitikai dokumentum-tárban ez egy néhány hónapos újdonság, mindenféle reakció nélkül.

Aztán itt van az augusztus elején publikált Zoboki Gábor-dolgozat, a Kiáltvány Budapestért. amely abból a jogos premisszából indul ki, hogy manapság a fővárost nem tervezi senki. A MűPa építészének logikus és szangvinikus felszólítása mellett sem érdemes elslisszolni: reagálni, mondani kell erre valamit. Persze leginkább a döntéshozóknak, a várostervezőknek, a nagyszabásúnak látszó ötletgizdáknak kéne valamit mondaniuk, s nem csak a kultúrára figyelő munkakutyának (vagy az érdeklődő szakmai bloggernek).

Ha már dolgozatok: GyF Megegyezés c. augusztus végi gondolatkísérlete ugyan országunk, honunk, hazánk "megújításának lehetséges irányairól" szól, azonban megint hallgat a magyar kultúráról. A "társadalmi kultúráról" énekel, amit leginkább a versenyképesség kapcsán vet fel. Ezen pedig megint nem terjed túl tekintete zoomoló sugárja, csak a fiskális és adópolitikán lovagol, a versenyképességen, meg a versenyképességen, meg az állami szerepvállaláson. De a kultúra, a lehetséges kulturális politikai mozdulás úgy érdektelen számára, mint ahogy minisztere számára is (aki úgy hallgat a fűben, mint aki jól végezte dolgát).

Megszólalt ismét Jan Kennis, a holland kultúrattassé, akinek emlékezetes interjúja sok államigazgatási szőrt borzolt. Mesélik, hogy akkor a kulturális miniszter és az államtitkárok követelték hörögve eltávolítását drága, vendégszerető hazánkból, olyan, a diplomáciai életben szokatlan faragatlansággal, hogy európai fórumokon nem is értették e neofita buzgalmat. Most, a holland előképeket számba vevő saját írással állt elő Kennis, Paprika-hadműveletre buzdítva a magyar kulturális és művészeti élet szereplőit. Én reagálni fogok, kiváncsi vagyok a nyájas kollegákra.

Akik közül megint Mélyi kollega rukkolt elő komoly felvetésekkel: ismét a Kogarttal foglalkozik, vagyis nem lehet ezt másképp mondani: ismét a Kogatot picsázza el elegánsan, adatoltan, tényekkel támogatva. Azt az állami asszisztenciával folyó nyilvános műrablási lehetőséget, amit a hallgató közöny kísér, már megint. És foglalkozik Mélyi az átalakuló Kultúrház nevű műsorral is, ami valahogy az egykori Stúdió '83 nevű "legendás" műsorra emlékezteti. Engemet is.

Hát most így és ennyi.
További reflexiók és olvasnivalók hamarosan.

Nemhiába és hovatovább

Kezdjünk megint idézettel:

„A Kapolcsi Bűvészeti Napokat a Miniszterelnöki Hivatal, az Önkormányzati Minisztérium, valamint az Oktatási és Kulturális Minisztérium összesen 20 millió forinttal támogatja - közölte az önkormányzati tárca. Márta István, a fesztivál főigazgatója szerint ez az összeg hiányzott ahhoz, hogy a meghirdetett formában meg tudják rendezni a fesztivált.”

Ez a friss sajtóhír.

Nekem meg az jut eszembe, hogy a korábban már megénekelt bűvész, Márta István (MI), mindig ezt mondja, miután kiénekli a neki járó milliókat a kormányzati szereplőktől. Hogy pont ennyi hiányzott.

Ez elvileg azt jelenti, hogy Márta jó lobbista, és addig járt, amíg mindent kijárt a fesztiváljának. Vagy azt is jelenti, hogy a kormányzati szereplők már megint azt tartották fontosnak, hogy a kivételből csináljanak szabályt. Nem érdekli őket, hogy előbb a fesztivál-finanszírozás szabályozását kéne megoldaniuk.

MI-nek teljesen igaza van: ebben a bozótosban csak így lehet haladni. Ülni sokáig a megfelelő előszobákban, elmenni akár a Lottóshow-ba is, és prime time-ban, szombat este panaszkodni a millióknak, nyomást gyakorolni, majd a pénztárhoz fáradni.

MI-nek abszolút nincs igaza: a Magyar Fesztivál Szövetség elnökeként egyáltalán nem teheti meg, hogy sajátos technikákkal a saját rendezvényére kalapozzon. Ezt nyilván visszautasítaná a T. Elnök Úr, viszont erre meg azt találnám mondani: egy szakmai érdekvédelmi szervezetnek egy koncepció megvalósításáért, egy policy érvényrejuttatásáért kell menetelnie. Hogy ők ezt csinálják? Igen, valóban, nagyszerű, eredményeik számosak, nyilván nyomásgyakorlásuk is benne van abban a reciklált elképzelésben, amiről már szintén írtunk.

MI-nek igaza van, amikor ebben a sajtóhírben is a rosszul kiírt fesztivál-pályázatokról és a finanszírozási anomáliákról szól. Ebben a problémahalmazban kéne neki is tennie valami érdemlegeset, mert ugyan felszólal és levelezik, elképzel és megmondja, de ezek csak a felületet karcoló okoskodások.

Mert ha valóban van kézzelfogható fesztivál-koncepció és stratégia, mind az OKM-ben, mind pedig az NKA-nál, akkor ütni kéne a hivatalokat, de ezért, és nem a kapolcsi jattért. Vagy kicsit tájékozódni a társszervezetként feltüntetett European Festivals Associations-nél, ahol évek óta tart az kortárs fesztiválokat vizsgáló kutatás, mely sokkilónyi papírt - ajánlásokat, javaslatokat, elemzéseket - állított elő. Arról például, hogy a rettenetesen felszaporodott számú fesztiválok erdejében, hogyan lehetne rendet teremteni.

Tudom, hogy van fesztiválminősítési rendszer nálunk is, tudvalevő, hogy a gyakorlatban is kipróbálták már, de akkor mi a bánatért nem ez van a középpontban? Itt mindenkinek a maszatolás az érdeke? Furcsa szójátékként ide egy igen kivánkozik. Az NKA-ban létrehozott Nagyrendezvények ideiglenes kollégiuma már évek óta használ előminősítést és utólagos monitoring rendszert, ami teljesen helyénvaló, de az alapvető kérdéseket persze ez sem tudta megoldani:

Kell-e ennyi fesztivál Magyarországon és a Kárpát-medencében, vagy sem? Ez kulturális politikai döntést kívánna, mint oly sok minden. Továbbá: ha ennyi pénz van elkülönítve az NKA-nál és bizonyos minisztériumoknál a fesztiválokra, akkor miért nem lehet ez egy stratégiai ágazat a kormányzati politikában (is)? Talán azért, s a válasz teljesen prózai lesz, mert az OKM-nek sem az. Az a néhány díszvillogás, ami egy-egy fesztiválnyitón elkövethető, az bőven megteszi a minisztériumnak, a koncepcionális gondolkodás és tervezés pedig fárasztó.

Tehát megint adottságok vannak, amelyekből bizonyos rész már "hagyománnyá" alakult, és ehhez a helyzethez akár MI, akár bárkimás, csak alkalmazkodik a maga eszközeivel, módszereivel. Megengedő hangulatban szinte már azt lehet mondani: ez is az érdekérvényesítés egy formája.

Hovatovább pedig egyre távolabb kerülünk a modernitástól, drága urambátyáim.

Goldenblog

Véget ért egy verseny, az eredmény megszületett.
Meglepetten örülök! Nem találok szavakat...

Gratula a győztesnek, az Ingyenpia nevű blognak, de elsősorban a KönyvesBlognak, áldozatos és kitartó kritikájukért.
Kicsit előbbre vártam őket, de a bronz is szépen csillog.

A hiányzó link

A frissen felrakott posztról hiányzik egy rém fontos elem, az írás mottója.
Ez pedig a következő:

"A műsor egészében a gyermekek és felnőttek szórakoztatására hivatott."

Az idézet pedig itt található.

További kellemes UV-sugarakat kívánunk.

Biztos a meleg miatt

Jó egy hete kaptam fel a fejem erre a kevéssé kaserolt hírre, amely valahogy elsikkadt a napi hírmenésben: "Megállapodtunk a vezető internet-szolgáltatókkal" - kürtölte világgá az OKMiniszter. További idézet: "Tanulságos és sikeres tárgyalássorozaton vagyunk túl" - jelentette ki Hiller István oktatási és kulturális miniszter, aki a Hírközlési Érdekegyeztető Tanács elnökével, Bölcskei Imrével a kultúratámogatási alternatívák lehetőségeiről folytatott párbeszédük eredményeként egy szándéknyilatkozatot írt alá. A tárca a közeljövőben ennek szellemében állapodik meg majd egyenként a szolgáltatókkal a konkrét együttműködésről.

2008 tavaszán az Oktatási és Kulturális Minisztérium és a vezető internet-szolgáltató vállalkozások, valamint a hírközlési civil szervezetek részvételével párbeszéd kezdődött a vállalkozások társadalmi felelősségvállalása jegyében a kultúratámogatás alternatíváinak kidolgozása, a kultúrához való hozzáférés támogatása és fejlesztése érdekében.

'Tanulságos és sikeres volt a tárgyalássorozat, a résztvevők végig konstruktívak voltak. Miután a szolgáltatók nyilvánvalóvá tették, hogy készek a nemzeti kultúra támogatására, már csak a pontos formát kellet megtalálni ahhoz.' - mondta a tárgyalásokról Hiller István."

Majd aztán így ér véget az OKM honlapon található sajtóközlemény:
"A párbeszéd eredményeként a közreműködők közösen fogalmazták meg a most aláírt szándéknyilatkozatot, amelyben kifejezik készségüket arra, hogy aktív szerepet vállaljaknak a fenti célok megvalósításában. A HÉT a közelmúltban a közgyűlésén tárgyalt, szavazott és döntött az aláírásról.

A nyilatkozat aláírása után a nyár folyamán a tárca minden szolgáltatóval egyenként tárgyal tovább az együttműködések konkrét formájáról és tartalmáról, így jó esélye van annak, hogy a megállapodásokat már a Parlament őszi ülésszaka előtt meg lehet kötni. A miniszter kijelentése szerint ezek a támogatások az NKA-nak jelentenek majd bevételt, és egyes kulturális projektek támogatására adnak lehetőséget. A tárca vezetője hangsúlyozta, hogy a támogatási szerződések megszületése egyúttal azt is jelenti, hogy nem terhelik kulturális járulékkal ezt a szférát."

Rövid emésztés után, az első kérdés: most mi van? Mi a túró van? A Hírközlési Érdekegyeztető Tanács (HÉT) - amelynek kötelékében ott találhatók az "internetadó" ellenzői is -, most vidáman, dalolva keresi az együttműködést a minisztériummal, azzal, amely megígéri, hogy nem terheli majd őtet kulturális járulékkal.

Rájönnek, hogy készek a nemzeti kultúra támogatására, és partnerkednek egy jót. Fizetnek majd az NKA-nak, bár alig pár hete még zokogva és/vagy prüszkölve utasították el a sarcot, az internetes penetráció legnagyobb akadályát, a járulékoltatást.

A miniszter pedig, híven miniszteri pályafutása reprezentációs kereteihez, örömmel jelenti be, hogy rávette a hírközlési civil szervezeteket s vezető internet-szolgáltatókat, hogy vállaljanak több felelősséget a társadalomért, a kulturális hozzáférésekért.

Valaki itten most megint nem mond igazat - mondhatnánk olcsó zsurnaliszta fordulattal. Pedig most - már megint - valóban ezt gondoljuk.

Hiszen mi az ördöggel vehette rá a nagyszabású miniszter a derék internetes formációkat, hogy CSR-áldozatot hozzanak? Miért is fizetnének be ők, csak úgy, az NKA-nak, hiszen a járulékkör bővítésétől is borsódzott a hátuk. Mi a háttér-deal?

Fogalmam sincs. Csak annyit látok, hogy a HÉT-től, meg a többiektől egy darabnyi kommentár sem érkezett, csak az egyik korporetgizmó jegyzett meg annyit, hogy mi már eddig is áldoztunk a kultúrára, most miért is fizetnénk be épp' az NKA-nak valamennyit?

Tehát vagy egy méretes lufival, vagy egy méretes luftballonnal van dolgunk, mert egy ilyen keret-megállapodás t.képpen semmire sem kötelez. Egy sajtóhírnek megteszi, aztán viszonhallás.

Deviszont.

Kettő napja a Napi Gazdaság nevű lapban a következő hír látott napvilágot:

"Nem tettek le a netadóról
A fesztiválok lehetnek a legnagyobb nyertesei az NKA-ról szóló törvény folyamatban lévő módosításának is. Az alap járulékbevételeinek bővítéséről szóló törvényjavaslat az internet- szolgáltatások után 0,8 százalékos járulékfizetést vezetne be. A jogszabály elfogadásával jelentősen bővülnének a kulturális célú, ezen belül a fesztiváltámogatási keretek, az utóbbi mintegy 500 millió forinttal. Az OKM javaslata (az „internetadó” bevezetésére) előzetesen nagy vitát és a szolgáltatók ellenállását váltotta ki, de a szándék továbbra is megvan, így a törvénymódosítást a parlament várhatóan az őszi ülésszakban tárgyalja majd."

Majd emellett a kapcsolódó részletes cikk azzal foglalkozik, hogy a fesztivál-támogatás majd jól nől, van-lesz stratégia és értékelési rendszer (egyébként évek óta van már, ez sem spanyolviasz, csak egy kicsit kéne ismerni ezt a terepet), "az évi négy-hat millió látogatót vonzó események ugyanakkor az államnak is jelentős bevételeket hoznak, így támogatásuk kiemelt feladat" - magyarán a fesztiválok slot-machine-ként képesek működni.

Most nem kérdezem újra, hogy miatúróvan, és nem is fogom a hirtelen támadt szubtrópusi hőségre azt, hogy a "szándék továbbra is megvan". Mert ez a sunnyogási politika a legolcsóbb fogás, amit idén láthattunk, ez aztán már nemhogy köszönőviszonyban sincs a kulturális politikának nevezett módszerekkel és gyakorlatokkal, hanem a tétlenül balfaszkodó állami nyerészkedés mintapéldájaként állítható majdan a kézikönyvek margináliájára.

Vagy csak annyi: ha valaki ezeket a sajtóhíreket elolvassa, akkor sapienti sat.
Vagy: fordítsa már le valaki latinra azt, "mer' hülye azér' nem vagyok"

Akárhogyis van

A május eltelt, bejegyzés nélkül.
Kínos és kellemetlen, egyedül csak a jobb hasábbéli naptár adhat magyarázatot: előadások és prezentációk, rengeteg olvasás és egyéb írás. Sőt még egy kult.pol. kerekasztal is, amiről majd később, más összefüggésben és angolul.

Közben az ún. NKA-törvény megbukott, a könyvek adójára vonatkozó törvény szintén, az "előadóművészeti" törvénytervezet meg a süllyesztőben, szerencsére.

Így akkor most kettő új website-ot ajánlok, mielőtt magamhoz térek, s hihetetlen rendszerességgel s erudícióval mondom a magamét:

- az egyik egy szintén fürkésző névrokon, gyűjtőszájtnak tűnő kezdeményezés, a CultureWatchEurope, amit a Council of Europe hozott létre.

- a másik az EFAH (European Forum for the Arts and Heritage) nevű szerveződés új portálja, a CultureActionEurope. Április végétől az EFAH nevet és "vizuélis identitást váltott, ami egy blogos elemeket is magába illesztő portált jelent.

Mára ennyit a tudomány világából.

Titkok és hazugságok

A kulturális járulék keringője

Itt mindenki megőrült? De teljesen?

Hetek óta nézem a nyílt színi találgatást: vajon lesz-e „internetadó” vagy sem? Lehet-e módosítani a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) működését meghatározó törvényt, és kibővíteni az ún. kulturális járulékok körét vagy sem?

Nézem és figyelem a publikus üzengetéseket, a sajtóhírekbe foglalt politikai szólamokat, és szinte alig találok igazi érveket és cáfolatokat. Tényeket és javaslatokat. Jószerivel csak kommentárokat lehet látni vagy reakciókat. Pedig itt arról van szó, hogy a magyar kultúra-finanszírozásban döntő szerepet játszó NKA újraosztható forrása közel 3 milliárd forinttal bővülhetne. Amennyiben konszenzus alakul ki arról, hogyan rakódhat bizonyos százaléknyi kulturális járulék bizonyos szolgáltatásokra és termékekre.

Mert itt nem csak az internet-hozzáférési szolgáltatás kerülne be a „járulékoltatott” körbe (s itt most a magyar nyelvet merénylő, kicsippentett idézmények jönnek), hanem „a mobil adatátvitelből származó tevékenység” és a bútorok is, mint olyan termékcsoport, melyben „az átlagosnál jelentősebb nagyságrendű formatervezés, design testesül meg”.

Téves és olcsó fogás tehát az egészet „internetadónak” vagy giccsadónak aposztrofálni. Egyből az is megjegyezhető: a mobilosok vagy mondjuk a bútoros szakmai szervezetek nem kezdtek el szirénázni. Csak bizonyos internetes szolgáltatók vagy szövetségek. Elhangzott – egészen halkan –, hogy ha megvalósul a járulékkiterjesztés, akkor a havi internetszolgáltatásért kb. 30-60 forinttal kellene többet fizetni. És ez vállalhatatlan! A kettő darab SMS árába kerülő tehernövekedésre mondjuk együtt nemet! Rabok leszünk vagy szabadok? Vagy fasza kuruclegények, akik csípőből kontrázzák ezt a tervet (persze igazi magyarázatok nélkül). És az információs társadalom fejletlenségére mutogatunk, ami szintén csak nettó kuruckodás.

Az is tudható – persze csak akkor, ha valaki kicsit utánanézett az egész NKA-s törvénymódosítási tervnek –, hogy ebben a körben egyúttal 35 termék befizetési kötelezettségének megszüntetésére tesznek javaslatot, többek között a szótárak, a lemezjátszók, a hangkazetták, a CD-k, a CD-ROM-ok, a videokazetták, vagy a DVD-kölcsönzés kikerülnek ebből az adónem-körből. Hét terméknek pedig, mint például a könyvnek, felére vagy harmadára csökkenne a járulékkulcsa.

Persze mondható: ezt miért nem hallottuk idáig? Miért csak arról szólnak a sirámokkal teli álnaiv szólamok, hogy ez tv.módosítás a digitális írástudás terjedését gátolja? Vagy, ezen túl, miért csak adóügyi problémaként vetődik ez fel?

A kommunikációs bénázás ráfogható az előterjesztő NKA-ra, vagy az OKM-re, de ezzel nem jutunk túl messzire. Bár még most is érdemes lenne előállni pusztán a tényekkel és számokkal, és nem mosolyogva nézni a publikus bábszínházi küzdelmet.

Az teljesen biztos, hogy az adórendszer reformját egyszer valóban el kell végezni, s az is lehet, hogy ennek keretében a kisadónemnek minősülő járulékokat is örökre el kell felejteni. Az viszont nem látható, hogy az olyannyira kívánt adóreform által előálló üres lukakat, forráshiányokat milyen új forrás vagy módszer, modell helyettesítené be – mondjuk az NKA esetében, vagy a kulturális és művészeti élet finanszírozása esetében. Időről-időre felmerül például a szerencsejáték-bevételekkel való ötletelés, de a valódi alternatívák és megvalósítások alapos megvitatása mindig hiányzik.

De jelenleg nem tartunk még semmilyen adóreformnál.

Ami van az a következő: az NKA bevételei valóban csökkenő tendenciát mutatnak. Ez a szervezet, pénzügyi alap, a kormánytól karnyújtásnyira lévő kuratórium-rendszer 15 éve vesz részt a magyar kultúra finanszírozásában. És nem tud új lendületet venni, vagy megújulni, mert elsősorban a bevételi oldallal van elfoglalva, azzal, hogy a járulékfizetési hajlandóságnak van kiszolgáltatva az egyenlege. Ezért aztán – hosszú évek háttértárgyalásai után, mert ne gondoljuk, hogy ez tegnap kezdődött el, s gyorsan megegyeztek, mondjuk a mobil-cégekkel – át akarja gondolni a járulékoltatott termékkört, és előáll ezzel a javaslat-csomaggal. S nem avval foglalkozik, ami az utóbbi 5 évben rendszeresen felmerül, hogy hatékonyan és átláthatóan működik-e vagy sem, hogy ez a kuratóriumi-kollégiumi struktúra rugalmasan követi-e a kultúra változásait és sokszínűségét, hogy az NKA költségvetésének 25%-át még mindig miniszteri keretnek hívják, s ez megengedhetetlenül magas puha pénz. Hanem, hogy legyen végre magasabb bevétele, amiből aztán egy kicsit másfajta redisztribuciót folytathat.

Hogy milyet, azt egyáltalán nem, vagy csak alig látni, hiszen csak annyit tudhatunk, hogy ha az NKA kerete ilyen járulékokkal és ilyen léptékkel bővülhetne, akkor – ahogy ez a sajtóban többször is megjelent – elindulhatna a könyves kultúrát támogató Márai- program, a nagyrendezvények és fesztiválok kiemelt támogatása, és a rendszerezett digitalizáció programja a kulturális örökség és a kortárs kultúra érdekében.

Mit is jelentenek ezek a gyakorlatban? Az igazi kérdéseket innentől kell feltennünk. Ezekre van szüksége az NKA-nak (vagy ki mondja, hogy éppen ezeket a mezőket kell támogatni?), s ha igen, akkor beszéljünk már a tartalomról és megvalósításról is.

Erről fogalmunk sincs, és minden bizonnyal nem is lesz egy ideig.

Április 23-ára ugyanis mindenki megbolondult.

A kormány képviselői minden kiterjesztést támogatnak, de nem értenek egyet azok beterjesztési formájával, az akcionista Schiffer kartárs a textiltermékekre is kivetné a kulturális járulékot, ezen röhög a fél ország, a ruházati termékek adóztatásából újabb százmilliókat vár az NKA elnöke, az egyik sztárblogger nagyfiú hangosan kutyapicsázik a netre terhelt adónem miatt és összecsúsztat mindent mindennel, a médiaszakértők szomorú spánielpillantásokkal temetik a digitális kultúrát. És néhányan komcsiznak, persze.

Ez egy csoda!

Szép kis operettország ez, ugye?

Az NKA pénzügyi konszolidációjára tett javaslat kivert bizonyos biztosítékokat, az ügyetlen kommunikáció elfedi a részleteket, a kulturális járulékok körének bővítési ötlete elfedi a valódi kérdéseket. Hiszen a műbalhék sorozatában megint nem az NKA 15 év utáni megújulásáról fog szólni a nyilvánosság előtti vita, hanem a nyakkendők megadóztatásán fogunk heherészni. Nem a digitális írástudatlanságról indul el beszélgetés, hanem a távközlési érdekvédelmi szervezetek keménytökűségével foglalkozik a sajtó.

A faramucian abszurd ebben a helyzetben az, hogy a kulturális életnek valóban jól jönne az a ca. 3 milliárd forint. Ennek a mondatnak persze van némi demagóg íze. Mert hogy a fenébe ne jönne jól egy ekkora összeg! Ennek van húzása, politikai és egyéb svungja. Csak ahová ez becsatornázódna, az egy sor újabb kérdést vet fel. S ennek kapcsán az jutott eszembe, hogy meglehet, az internetes és informatikai szervezetek egységes elutasító álláspontja pont ebből fakad: a kulturális járulék esetleges megjelenésenek határozott elvetése csak a felszín. Ürügy arra, hogy elutasítsák vagy bemutassanak az NKA nevű szervezetnek, vagy még inkább, az átgondolatlan kormányzati előterjesztéseknek. A reformok helyetti ötleteléseknek.

Ez akkor most a szimbolikus progresszió?

Alakul

Korai öröm:
az OKM esete a Kogarttal, avagy a kritikusok esete egy liezonnal

Valami alakul. Talán éppen egy ilyen kis petting kellett ahhoz, hogy egyre jobban artikulált kritikai írások szülessenek. Arról, hogy az állam és a Kogart nevű kortárs képződmény milyen násztáncot lejtett, s ez milyen hatással is lehet a képzőművészeti gyűjtésre. Magunk is foglalkoztunk e közeledéssel március végefelé, jelesül azzal, hogy ez nem az, tehát ez a honosítási kisérlet nem a brit Arts and Business értelmes interpretáción alapuló magyar adaptációja. Hanem szimpátián és lobbizáson alapuló választás. Vagy ahogy Somlyódi Nóra írta a legfrissebb Magyar Narancsban – helyesen és ismét alaposan:

Ha egy műgyűjtő nagy összegeket hajt föl a kortárs művészet érdekében, azzal semmi probléma. Azzal viszont annál inkább, hogy egy miniszter egy favorizált magángyűjtőn keresztül beavatkozzék a műtárgypiacba, és képzőművészeti izlésügyekben ily módon foglaljon állást. Megteheti egyébként, hiszen az NKA miniszteri kerete, ami a járulékokból gazdálkodó kultúrafinanszírozási intézmény költségvetésének a negyedét teszi ki, közvetlen osztogatásra van elkülönítve. De e döntésével egyúttal a jócskán nehézkesebben mozduló minisztériumi fenntartású gyűjteményekkel szemben foglal állást, anélkül, hogy azon a térfélen a magántámogatás ösztönzéséről kialakult volna valamifajta elképzelés.

(nota bene: nem tudok, ugyanis nem lehet linkelni még a cikket, 5 nappal a megjelenés után sincs fenn – csak egy általános Narancs-linket lehet hivatkozni. Idáig csak az ÉS miatt nyavalyogtam, ami azóta is alig használható, s a hamarosan következő cikket sem tudom linkelni, hiszen az ÉS service unavailable már egy napja, és a szintén citálandó HVG online-al sem jobb a helyzet. Finoman szólva is gáz, hogy a referencialitás minimuma sem jöhet össze, mert bizonyos magyar nyelvű honlapok kulturális részlege ritkásan olvasható.)

A kritikai közbeszédben először a műkritikusok, az AICA magyar tagozata intézett nyílt levelet a miniszterhez, s vetette fel a szerződés helytelenségét. Ez bejárta a sajtót, majd április elején a Népszabadság is foglalkozott az üggyel. A tényszerű cikk legalább olvasható, de számunkra most a kis inzert, a minisztérium véleménye az érdekes. Merthogy így hangzik az eleje:

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium írásban adott választ a kérdéseinkre. Eszerint a Kogart-gyűjteménynek szóló támogatás nem az OKM költségvetéséből történik, hanem a Nemzeti Kulturális Alapéból, ezért a múzeumoktól semmilyen forrást nem von el, ahogy nem csorbította az NKA szakkollégiumainak keretét sem. Az OKM ugyanakkor törekszik rá, hogy a fenntartásában működő közgyűjtemények működése és gyűjteményfejlesztési lehetőségei javuljanak. Hiller István miniszter a Kogarttal kötött megállapodással párhuzamosan fontosnak tartotta, hogy a közgyűjtemények kortárs művészeti alkotások vásárlására fordítható minisztériumi támogatását is jelentősen fejlessze, 50 millió Ft-ra megemelve a keretet.

Ha tehát az NKA-ból ad a miniszter – nem mondja ki, de a miniszteri keretről van szó –, akkor az kóser. Akkor semmit nem csorbít csak a „sajátját”. Tüneményes logika! Magyarán a miniszteri keret az tulajdonképpen hobbikeret, a kedvtelések, és/vagy a barátok számára fenntartott fundus. Itt és most ez van nyilvánosan legitimálva. Amit persze mindannyian tudtunk idáig, nem tesszük a hülyét. És éppen ezért lett volna jó vagy folyamatosan csökkenteni, vagy teljesen megszüntetni a miniszteri keretet, amikor az NKA törvénymódosítása napirenden volt, mert egy nagyobb távlatú kulturális politikába nem férhetne be egy ilyen osztogató-keret (ez persze egy másik vágány, de rövidesen evvel is kell foglalkozni, hiszen egy újabb NKA-törvénymódosítás ismét az asztalon van). A másik közlés pedig szintén gyönyörű: ha hangoskodnak ezek a művészkéim és múzeumaim, akkor megemelem a vásárlási keretet, legyen ez is egy ötvenes! Fizetek, főúr! (az éves 27 milliós keretet emelte 50-re, így, remélhetőleg, mostmár mindenki befogja a pofáját!)

Április elején Sasvári Edit írt hosszú cikket az ÉS-be Kinek árt és kinek biznisz? címmel, tele kétkedéssel, így zárva írását:

Az igazi gondot azonban az jelenti, hogy ezt a jelentős állami támogatási összeget olyan művészet támogatására, létrejöttére lehetett volna fordítani, amely valóban megújítaná a magyar művészet értékrendjét.

Mélyi József a HVG-ben publikált A kőleves című publicisztikájában komoly kérdésekkel sorozza az ügylet résztvevőit:

Az alapvető szereptévesztésen túl komoly veszélyt jelent a modell precedensjellege: bárki összegyűjthet két forintot – mondta miniszter – és akkor az állam ad hozzá egyet. Mi történik ugyanis akkor, ha mindenki él a lehetőséggel, amely jelenleg korlátlannak tűnik? Mekkora apparátus kell mondjuk ezernyi százezer forintos igény feldolgozására? Mi történik, ha a leggazdagabb magyarok gondolnak egyet, és 10 milliárd forintot áldoznak kortárs művekre? Hiller bemondja rá az ötmilliárdot?

(Az üggyel foglalkozik korábban az Index, majd a Heti Válasz, és jóval korábban a miniszter honlapján is előtűnt az ötlet.)

A reakciók sorában talán a legszebb idáig a „KOGART vezetésének levele a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozatához”, mely szerint „Ezúton válaszolunk a fent hivatkozott indulatos és érzelmileg fűtött nyílt levelükre. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy levelük nem csupán indulatokban bővelkedik, hanem tárgyi tévedésekben is. Márpedig ha helytelen a kiindulópont, akkor téves a végkövetkeztetés is.” A szemmel láthatóan jogászok által fogalmazott kioktatás ebben a hangnemben ugráltatná a műkritikusokat, világosítja fel őket és a közt az egyes alapítványokra vonatkozó paragrafusokról. Nem teljesen világos, hogy az április elsejei dátummal közzétett nyílt levél miért is ilyen bátran bunkó: az általuk folyamatosan hivatkozott létező transzparencia miatt, vagy az egyszerűen az ügyvédi formalizmus megvilágosító hatásának nevezhető erő miatt. Az sem világos, hogy a Hiller Istvánnak címzett levélre miért a szerződő fél reagál ékes pattogással. Inszinuálás-mentesen kérdezzük: ekkora nagy a pánik egy átláthatóan működő közhasznú alapítványnál, hogy ilyen gyorsan és ilyen hangnemben kell a világot oktatni? Slusszpoénként: a levélvégi bölcsességet azonban nem fogom elárulni, hiszen szüret-rovatba kívánkozó mondatokkal van dolgunk.

Olvasni jó!

Searching routes 2.

Rohan az idő, már három hét is eltelt az első rész közzététele óta. Pedig.

Pedig a konferencia java csak ezután következett, s erről ismét egy összefoglalást adok, a nagyobb hangsúlyok és jelentősebb gondolatok említésével. Az első rész felvezetésében előrebocsátottam, hogy némi értelmezéssel és konklúzióval is szolgálok, s valóban: a történet ezzel fog befejeződni. Majd a 3. részben!

And again in English. When the stuffed cabbages and most of the strudels disappeared, then started the second part of the first day. According to the title The role, legal position and finance of „flagship” institutions were to be discussed, but it was much about the mission of these institutions (and the intentions behind). First Henk Scholten, director of the Dutch Theatre Institute talked about flagships with some irony since, as he emphasized, „we didn’t want flagships, but they are coming back”. He explained briefly the general case in Holland, and argued for a sort of new playground where both the government and the independent organizations could be fine, and also, for the necessity because public authorities and the cultural field need each other. There is, of course, an ongoing debate on the need of national flagships, the role of the national theatres, national concert-halls, and so on, but as Henk formulated, „flagships are fine if they take care of the rest of the fleet”.

It was a lecture on competing concepts and facing with not-so-much-seen problems in the Netherlands. Then came the first set of comments by Bruno Verbergt, from the cultural management section of Antwerp (and active in many other fields of arts and culture), presenting a number of benchmarks for examining the potential of flagship institutions. He argued for cities as they „act as motors of artistic development and cultural identity”, and enlisted six international benchmarks in pairs which were the following:

1. local responsibility – global perspective
2. national responsibility – broad service to art community
3. international responsibility – find your niche
4. infrastructure – openness
5. governance – not too political
6. money – more!

From the Hungarian side, Barna Bencsik, the newly appointed director of Ludwig Museum made some remarks, pointing to the lack of debates on culture and public discussions. He also mentioned the „traditionally frozen structures”, that enables the undifferentiated functioning of subsidised national institutions, however, it is not settled (by the government or any legislation) just considered as „flagship” institution by tradition in Hungary. Therefore, both the lack of discussions and the „frozen” traditions could still cause the uncritical and unaffected operations of such huge national institutions. (note: said the director of a flagship place whose everyday operation is integrated into the Palace of Arts, one of the most controversial recent PPP-investment in the cultural scene of Budapest.)

The subsequent panel discussion touched the position and influence of the boards of art institutions, and also showed the quite different traditions of the participating countries (not for the first and last time during the conference).

The next panel was about the municipal cultural policies, and first, Bruno Verbergt was on stage again. His examples from Antwerp show persuasively that cultural initiatives can have community binding effects and could generate new, non-national identities. He put an emphasis on the practice that the Flemish government acknowledges the special role of the cities and takes their cultural policy plan and their special situation. As for Antwerp, the 2001 local cultural policy was revised in 2007, and the new Cultuurbeleidsplan was designed for the period of 2008-2013 which has three main parts, as the voluminous document says:

• Cultuur is -een recht- van iedereen.
• Antwerpen houdt van kunst en kunstenaars maken mee de stad.
• Antwerpen maakt musea en erfgoed toegankelijk en draagt zorg voor haar rijke collecties.

In my humble translation it says (plus Bruno’s additional remarks): culture is everyone’s right – which is about facilities and policies for the community; Antwerp acknowledges (loves!) art and artists who form the city – which is about the arts policy; and Antwerp takes care of the museums and collections – that is the heritage policy which means that museums are accessible.

From Hungary it was Vilmos Fedor, vice mayor of Miskolc who brought some examples on their municipal policy in practice. He explained the structural change that took place in the second largest city in Hungary, based on the assumption he phrased as “culture makes city”. The change touches the notions of “city of steel” into a “city of hosting cultures”-types of transformation, and is going to create a number of new cultural playgrounds in Miskolc. Fedor was rather short of conceptual frames and cultural policy considerations, but his presentation was rich of practical instances they introduced in the last years.

The succeeding discussion was partly linked to the “Utrecht model” (summarized by Henk Scholten) which was – briefly and in a generalizing manner – about the effort that a bunch of small-scale companies formed a cooperation which created a new and stronger network. It was also mentioned that for any kind of refreshment of a municipal cultural policy an external view could be useful and revealing. The “cultural commentator” Trevor Davies was mentioned, who pointed out in a report written in 1999 that the image of Amsterdam as the ‘Pleasure Capital’ par excellence ‘tends to dominate and block alternative images, counter images and the creation of new images. When images become too strong, reality may take the passenger seat.’ In Davies’ opinion, Amsterdam is subject to gradual Disneyfication.

For signaling warnings and reflecting the issues raised during the day, Geoffrey Brown from Euclid was asked to comment. He emphasized some common main motifs in the presentations such as the government interventions and too much concentration on the subsidized sector. Also, he stressed that flagship institutions should be pushed and challenged all the time, though brought an exceptionally good British example: the Tate Modern in London. After comparing Miskolc and Newcastle, he named the issues the panels brought into light: questions of excellence and quality; profiles, reputation and diplomacy; value for money; balance between heritage and innovation; fairness in subsidies; instrumentalization. (Geoffrey also mentioned the McMaster report, a long-awaited assessment published in January. However, I’ll deal with this another time since it’s about a hot issue, on how to create a renaissance in British culture. It is worth for a comparative exercise, I'm so sure.)

The first day was over.

Tréfa

Azt gondoltam, hogy az alábbi talált tárgyat április első napján, igazi tréfaként tudom közzétenni, aztán persze erre is csak némi késéssel kerül sor.

De még így is ütős az anyag.

Ugyanis már az elmúlt hétvégén kiszúrtam ezt, amikor a pártértekezletnek nevezett operetten elhangzottakhoz kerestem személyes hangvételű hátteret. Van ugye ez a közismert blog, ez az egykor új elemként fungáló kommunikációs eszköz, ami mára kissé már merevvé s formálissá vált. Itt a szerző szinte naponta bátorítja elvtársait, hogy „tegyük a dolgunkat”, vagy hogy „húzzunk bele”, vagy régebben még üzent is innen fontosat a blogster. S napokkal ezelőtt a Tavaszi Fesztivál kapcsán támadt gondolatait osztotta meg, mely rendezvényre idén is elfáradt. A friss koncertélmény után így összegzett:

Nem ismerem a Budapesti Tavaszi Fesztivál adatait: pontosan mennyi vendéget vonz, hányan látogatnak Magyarországra ebben a pár hétben részben azért, mert tele vagyunk kulturális programmal. Ezért aztán lehet, hogy elhamarkodott a véleményem, de azt hiszem, hogy ma a turizmus növelésére a legjobb és leghatékonyabb eszköz az élő, eleven kulturális élet, amit egy város kínálni tud a látogatóknak. Budapestnek jó hagyományai vannak. Ha rajtam múlna, bátorítanám a város vezetőit, hogy akár időnként más tételek rovására is a kultúrába többet fektessenek. Egy várost ez tesz élővé, emberivé, egyedivé, sajátos hangulatúvá. Kulcsfontosságúnak tartom, hogy Budapest ebben a versenyben megállja a helyét, és még több program, még több fesztivál, még több esemény alakítsa a város hangulatát, hétköznapjait, és tegye vonzóbbá azt mindenki számára.

Na ki a szerző?

És most sírjunk vagy mosolyogjunk vagy érdemesítsük szóra?

Nota bene: talán azért is tologattam e poszt felrakását, mert a kormányválságnak hívott népi találos kérdésben már napok óta várakozó állásponton vagyok, s ez eltereli a vitriolos figyelmet. Hogy van hidden agenda, bár nagyon markánsnak látszanak az egymásnak feszülő szózatok. Hogy ennyi és ne tovább. Se veled, se veled.

Tehát valamennyi kommentárt megér e tréfás idézet. Talán azért is, mert egy bizonyos életszakaszban egész közelről láthattam, hogy a kultúrára fordított figyelem egészen minimális, és ha van is érdeklődés, akkor a program hiányzik, s ha van is program, akkor a nagyvonalú perspektíva hiányzik, s ha van is perspektíva, akkor a politikai támogatottság, a bátorság és a működő s finanszírozott struktúra hiányzik. S talán azért is kell kommentelni ezt a felszólító „bátorítást”, mert a szerző talán még sohasem nyilvánult meg ilyen direkten, magától (muhaha!), a kultúráról. S nemcsak felismeri a kultúra helyét s funkcióját, hanem egyben kulturális politikai direktívát is ad: a kultúra inspirálja a turizmust!

És igaza van! És tudja! És mekkora ordas közhely ez, talán ezt is tudja (vagy már megint elfelejtettek szólni neki).

Aki még most sem találta ki, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke bátorít ilyen formában, azt további idézetekkel fogjuk spam-elni a következő hónapokban.

Tehát itt van egy kultúrára figyelő, őszinte megmondás, egy felismerés, egy blogbejegyzés egybekezdésnyi javaslata, ami talán annyiban konzekvens, hogy korábban is ilyen terjedelemben érdekelte a szerzőt a kultúra, mint manapság. És mivel a korábbi fel-felhorgadó érdeklődést sem követte komolyabb program, így most sem kell aggódni, hogy bármi következménye lehet ennek a tavaszi rácsodálkozásnak.

Hungarikumok 1.

Azt hiszem a Google nem szorul reklámra.
A magyar kultúra viszont igen.
E kettő talált ma egymásra.



Nem tudhatjuk, mennyien ismerik fel a keresőoldal nyitólapján.
Szép Bartók-születésnap!

Magas labdák 1.

Komparatisztika

Azon a napon, amikor a Creative Scotland Bill-t nyilvánosságra hozták, Linda Fabiani skót kulturális miniszter az Arts & Business fogadására is hivatalos volt, ahol az állam és az üzleti szféra együtt koccintott az ún. New Arts Sponsorship Award-okra. Ms. Fabiani ilyen tósztot mondott:

„Scotland is experiencing a cultural renaissance and this is vital to a healthy and profitable economy. That is why the Scottish Government has decided to fund the New Arts Sponsorship Awards scheme to the tune of £600,000 thus securing the future of the scheme for the next two years. This scheme has encouraged businesses with no previous experience of arts sponsorship, to get involved and reap the rewards - I strongly believe these partnerships must continue. ... The creative sector clearly benefits from business support but this is a two-way street. There are also real advantages for businesses involved. To date these partnerships have generated opportunities on advertising and publicity as well as drama workshops for employees' children, staff involvement at theatres and a heightened community profile.”

Barclay Price, az Arts & Business of Scotland igazgatója hozzátette:

„These 'double your money' grants offer businesses a great opportunity to discover the commercial benefits that flow from arts sponsorship - whether that be for branding, customer engagement, staff development or corporate responsibility - and will provide invaluable support to Scotland's thriving arts community.”

A konstrukció lényege, amit ismét csak angolul idézünk:

„A two-year initiative, the New Arts Sponsorship Awards Scheme was launched in 2006. The Scottish Government has decided to commit £600,000 to secure this successful scheme for a further two years. The scheme aims to increase the number of businesses sponsoring the arts in Scotland and support cultural organisations in their business development. It is run by Arts & Business Scotland and funded by the Scottish Arts Council. Under the scheme an arts organisation receiving an eligible business sponsorship can apply for an additional amount on a £1 for £1 for basis and the business receives additional sponsorship benefits equal to that amount. To date the scheme has attracted over £1.1 million of sponsorship from 70 businesses and brought almost £2 million of new money to the arts in Scotland.”

Szinte ugyenezen a napfényes márciusi napon diadalmas kommünikék repültek világgá az OKM irányából, amelyek azt hírelték, hogy a minisztérium három évig közösen finanszírozza a Kogart Alapítvánnyal az ott létrejövő félmilliárd forint értékű Kortárs Művészeti Gyűjteményt. A konstrukció lényege, hogy az alapítvány száz vállalkozást keres, s mindegyiküktől öt éven át évi egymillió forint adományt kér. A minisztérium pedig a megszerzett adomány felét, összesen évi 50 milliót tesz hozzá ehhez, három éven keresztül. Az így kialakuló 150 millióból évente 100 kortárs magyar képzőművészeti alkotást vásárolnak: ebből 75 az alapítvány tulajdonában kiépülő Kortárs Művészeti Gyűjtemény része lesz, 25 darab pedig árverésre kerül.

A további részleteket elolvashattuk a megfelelő helyeken.

Például azt, hogy Hiller miniszter, boldogságban úszva ezt mondotta:

„Kimondottan büszke vagyok erre a szerződésre. Ennek és a még ebben a fél évben tető alá hozandó ‘egyszázalékos törvénynek’ köszönhetően jelentős fölfutás várható a magyar képzőművészetben.”

Az 1%-ról már hetekkel ezelőtt szóltunk, és most is hasonlóan kínos érzések s asszociációk generálnak kérdéseket:

- Vajon kivel s mikor egyeztetett drága miniszterünk mielőtt éppen ezzel az alapítvánnyal kötött szerződést?

- Lehet-e közpénzt így kitolni a magánszférába? (lehet, persze, hogy lehet, hiszen a miniszteri keret mindig is erről szól, de komolyan gondolja-e a miniszter, hogy az elmaradó szakmai kontroll után, ám a nyilvánosságot szokás szerint reprezentációs terepként használva, senkiben sem vetődnek fel a közpénzköltéssel kapcsolatos, transzparenciát firtató kérdések?)

- Ha már egy állami fenntartású, kortárs képzőművészeti központ élére pont most nevezett ki egy progresszív pasast, aki pont ilyen vizeken is jártas, akkor miért nem a Ludwig Múzeumban valósul meg ez a nagyszerű program? Vagy a Műcsarnokban? Vagy valamelyik vidéki városi gyűjteményben? Noch dazu, Pécsett, tudják, kulturális főváros lesz ott, egyszercsak.

- Ám leginkább azt kell kérdeznünk: miért valósul meg ez a program? Pont így kell belekezdeni az Arts and Business állami nyomításába? Amikor alig tudnak a magyar múzeumok állományt gyarapítani? Amikor mindenki tudja, hogy pont nem Kovács Gábor és Andrássy úti palotája szorul rá az állami matching fund-ra.

Szeretném felhívni a figyelmet a skót példa utolsó részére, most már magyarul, lassan, hogy mindenki értse: az arts and business konstrukciók lényege (többek között) az, hogy az abban részt vevő művészeti szervezet/intézmény, mely támogatást kap az üzleti szférából, kiegészítő támogatásért pályázhat (a meglévő egy egységhez egy egységnyi támogatás járhat), és az üzleti résztvevő is ebben a nagyságrendben részesül a szponzoráció kedvezményeiből. Pályázhat, s nem automatikusan adja az állam, illetve az egész országot lefedő Arts and Business intézet adminisztrálja az ügyeket, s nem a miniszterrel jattoló magánalapítvány.

Mondhatnám rondában is, de inkább egy másik cikkre hívom fel a figyelmet: miközben eme kis komparatisztikai gyakorlatot végeztem, megjelent Nagy Gergely körkérdésekben gazdag írása is, amely a kultúratámogatás hilleri gyakorlatának a közepébe világít. Sőt, néhány, itt sorjázó kérdésre is választ kaphatunk.

Ha pedig ez sem elég akkor gondoljunk arra, amit ez a drága jó ember, a mi miniszterünk hangsúlyozott a bejelentéskor: bármely közgyűjtemény, szervezet vagy magánszemély megteheti, hogy hasonló konstrukciót hoz létre a magántőke és a művészet összekapcsolásával. Ebbe, a megfelelő biztosítékok esetén. kész beszállni a kulturális tárca. „A korszerű művészetfinanszírozás egyre inkább ebbe az irányba halad.”

Biztos. Persze. Az észak-balkáni felvilágosult abszolutizmusban.

Blöff

Zsarolási potenciál

A március 13-ai lapok ezt a hírt hozták: „A Művészetek Völgye az idén a finanszírozás bizonytalansága miatt marad el” – hangsúlyozta Márta István a kapolcsi fesztivál főigazgatója. A hírportál így konferálta fel a bejelentést: „Igaz, hogy megleckéztetendő a támogatásokkal fukarkodó államot, idén elmarad a Művészetek Völgye, de rendeznek helyette egy másik, ugyanolyan fesztivált, Bűvészetek Völgye néven.” Saját felületükön, a kapolcs.hu honlapon megtudhatjuk, hogy a mai, rendkívüli sajtótájékozatón ez volt a téma s kérdés: „miként is kell értelmezni azt a kijelentést, hogy idén elmarad a jubileumi Művészetek Völgye? S ha elmarad, vajon mi ennek az oka, s lesz-e helyette más? A főprobléma természetesen idén is az elégtelen anyagi fedezet, pontosítva: az a szomorú tény, hogy az állam gyakorlatilag kivonult a támogatók közül.” (Itt letölthető a sajtótájékoztató szövege is.)

Mielőtt még a nyugtatót s repülősót kezdenénk keresni, gyorsan rögzítsük: Márta István idén, a szokásos nyilvános zsarolást a megszokott időpontnál korábban, már március 10-én elkezdte, majd 13-án felfedte kicsiny trükkjét. Nem május-júniusban kezdett el vészharangozni, ahogy ez az utóbbi években bevetté vált, hanem már most. Csinált egy kis médiahekket, bejelentette, hogy nem lesz jubileumi feszt, csak jövőre, aztán előállt ezzel a közepes szójátékkal, hogy idén „egy bűbájos fesztivál, egy gigacsiga fesztivál lesz”. Hát... Eredményekben gazdag és kulturált szórakozást – azoknak, akik szeretik Kapolcsot.

Azonban: míg évekkel ezelőtt a sajtón keresztüli üzengetés a Márta-féle kijárás sikeres volt – tehát akár a központi költségvetési tartalék terhére is kihozott „a Pista” néhány tucat milliót –, addig az elmúlt években egyre sikertelenebb volt a publikus zsarolással újra és újra próbálkozó főigazgató. Igaz, ekkor sem kellett üres kézzel távoznia, hiszen a 2006-os kapolcsi programokra 47 millió forintot, 2007-ben pedig, két körben összesen 40 milliót, először 25, másodszor pedig 15 millió forintot kapott a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyesület az NKA Kiemelt Kulturális Programok Kollégiumától (s egy kis morzsa is lepottyant az ún. „miniszeteri keretből”).

Idén azonban semmi. A közkinccsé tett sajtóanyagban felsorolják, mi minden akadályozza meg az idei fesztivál megrendezését. Ebből a panaszáriából csak két argumentumot emelek ki.

Az első érvrendszere ilyeneket tartalmaz: „Nonprofit, közszolgálati fesztiválunkat biztos állami résztámogatás nélkül – a saját bevételeink növekvő volumene ellenére – nem tudjuk sem megtervezni, sem megvalósítani. … (majd a konklúzió) Az állami résztámogatások volumenének ismerete nélkül lehetetlen a szponzorokkal tárgyalni és érdemi szerződéseket kötni!” És korábban a szövegben: „A szponzorokat (mély főhajtás a kivételeknek) nehezen tudtuk magunk mellé állítani, mert ha feladjuk „elveinket” (pl. vizuális környezetszennyezés), akkor elveszítjük közönségünk egy jelentős részét. Ráadásul 140 kilométerre Budapesttől. Ennek ellenére 2007-ben már 68,1 % volt a saját bevételünk, amely a hazai kulturális fesztiválok viszonylatában is kiemelkedőnek mondható.” Majd az „elmaradás” következményei nevű passzusban: „A Művészetek Völgye az államháztartás szempontjából gazdaságilag is nyereséges, hisz a rendezvény mérlege az állami költségvetés szintjén is pozitív. Az adók, járulékok stb. formájában befolyó összegek jelentősen meghaladják az állami támogatás mértékét. Az állam ehhez a haszonhoz egy tisztán kulturális, közszolgálati, nonprofit rendezvény által jut hozzá! (A mikrorégiós, települési fejlődés emberi és anyagi hasznáról nem is beszélve!)” [kiemelések tőlük]

Kezdjünk értelmezni? Tehát, csökken a központi támogatás, közben nő a saját bevétel (bár ez a 68,1% nem teljesen világos, hogy mi), mégsem tudnak fesztivált rendezni. Az állami résztámogatás az jár, és a szponzorvadászat is ehhez igazodik, mert a mérleg „az állami költségvetés szintjén is pozitív” (sic!). Ez utóbbinak is nehéz lehet megtalálni az értelmét, de nem is nagyon érdemes keresni. A szöveg ugyanis hiába citál számokat és százalékokat, az alapvető bevételi és mérlegadatokkal adós marad. (Csak a lelkesült hírekre érdemes így gondolni, amiket a fesztivál után szoktak szétkürtölni, hogy idén is sok-sok tízezernyi völgylátogató volt. És ők mennyivel járultak hozzá a fesztivál sikereréhez, a nonprofit jelleghez?) Illetve azzal is adós, hogy elmagyarázza: egy alapvetően egyre nagyobb saját bevételű fesztivál miért is nem tud megállni már a saját lábán?

Ez persze álnaiv zsurnalizmus, hiszen az egész játék arról szól, hogy az államot idén még nem sikerült levenni egy fillérre sem (ne felejtsük el, az NKA pályázata csak március végén lesz nyilvános, és abból a keretből, minden bizonnyal, ha az előző éveket vesszük alapul, kapnak támogatást). Meg arról is szól az önsajnáltató szövegelés, hogy igencsak felháborító, hogy nem kapja meg a jussát a fesztivál. Hiszen az jár neki. Ez már szinte hagyománnyá vált. Márta István bement a hivatalokba, előszobázott rendesen, és mindig kihozta „az állami résztámogatást”. Aztán azt úgy kezelte, mint a neki járó kockázati tőkét, ami az államháztartásnak is előnyös, „az államháztartás szempontjából gazdaságilag is nyereséges” rendezvényhez járul hozzá. Kár, hogy az egészből csak a transzparencia hiányzik, az, hogy lássuk, a Kapolcsba fektetett pénz hogyan is hasznosul, milyen formákban – merthogy az adókra és járulékokra ugyan lehet hivatkozni, de számok nélkül nehezen hihetők ezek a komolyra hangolt állítások. Addig csak „az emberi haszonra” lehet mutogatni.

Ide kell azt is kopipésztelni, amit az „illetékes” Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium (ÖTM) mond, mint az ügy másik, jellegzetes argumentumát (a kulturális minisztérium idáig nem reagált semmilyen formában):

„Az ÖTM a távirati irodához eljuttatott közleményében sajnálatosnak nevezte, hogy Márta István főigazgató meglehetősen későn tájékoztatta a tárcát az idei Művészetek Völgye Fesztivál rendezési nehézségeiről. Úgy fogalmaztak, hogy "a korrekt pályázói magatartás abban nyilvánult volna meg, ha a szervezők időben jelzik a kiírással kapcsolatos problémákat, lehetőséget adva a szakmai egyeztetésre". Mint írták, a 2008. évi turisztikai pályázati felhívások alapján lett volna lehetőség a rendezvény támogatására, de - az ÖTM információi szerint - a Művészetek Völgye fesztivál rendezői nem nyújtottak be pályázati anyagot a beadási határidőkig, és a pályázattal kapcsolatos megkeresés sem érkezett a tárcához. Kiemelték: a szaktárca továbbra is fontosnak tartja a turisztikai vonzerővel bíró rendezvények támogatását, "így amikor értesült a pénzügyi gondokról, kifejezte szándékát: megvizsgálná, milyen lehetőség kínálkozik a rendezvény támogatására, ha a szervezők úgy döntenek, hogy az idei Művészetek Völgye rendezvénysorozat is a korábbi évekhez hasonló színvonalú lesz".

Ezt az idézetfüzért már kommentálni sem kell. Az államigazgatási és minisztériumi retorikával átszőtt szöveg ugyanis a tipikus „kacsintós” szöveg, olyan, amilyet „megkeresés” esetén érteni szoktak a tárgyalófelek. Innen pedig már csak egy lépés (lenne), hogy a posztkádárista kultúra-finanszírozás dagonyázójában találjuk magunkat.

És ezt másra hagyjuk.

Searching routes 1.

Konferencia-rezümé

Már korábban beharangoztam, s most elkezdem összefoglalni, milyen volt a holland-flamand-magyar konferencia a kulturális politika esélyeiről, programjairól és útkereséseiről. Ez a beszámoló azonban egy új elemet is hoz: ettől fogva bizonyos post-ok kétnyelvűek lesznek. Nem a flanc miatt, hanem a jobb, a szélesebb körű érthetőség végett. Egy nemzetközi konferenciát, szerintem, olyan nyelven érdemes elmesélni s értelmezni, amely nem csak ebben a szűk nyelvi körzetben maradhat.

From this point on the blog-posts will be bilinguals. It is a necessary step to be taken, towards both for a better understanding of my arguments, for widening the scope of certain issues, and for the sake of generating possible discussions by inviting comments. Therefore the summary of an international forum on cultural policy is, obviously, in English. I won’t recall the whole story by listing and explaining all the presentations, but will point to the main arguments and/or characteristic statement given by the speakers. Also, a kind of interpretation and a colorful but gloomy conclusion will also be provided.

Within the Dutch-Flemish Low Festival, and enjoying the support of several institutions, the Central European University hosted a two-day, intense forum on practices, plans and problems in cultural policies in the Netherlands, Flanders and Hungary. The Budapest Observatory, as the main organizing body in situ, provided good preparations, preliminary questions and panels. The format was a useful one: each section contained a main speaker and two commentators, and then an open discussion was led by another involved expert. In this way, all the three (national-local) perspectives could be expressed and reflected, and most of the participants could be rotated in the roles of a speaker and a sort of reviewer.

The first session was mainly about the conceptual and theoretical frames of an ideal and real cultural policy, presented by Hans van Maanen (Groningen University). He examined a sketch of the „values” and „functions” within policy-making, and also, discussed the „price” paid for maintaning the art-system, and the lack of societal use of art. Jos van Rillaer (Flemish Arts and Cultural Heritage Agency) continued this session by providing an overview of the Flemish policy in the move. He brought the well-known example of the structural funding for four years (and about its changing role in both Low countries), mentioned the so-called „arms-lenght” funds for literature and films, the seven important national institutions, the „Flemish G7”, and proudly referred to the actions of the Flemish minister of culture, who serves in his office for almost ten years, since 1999. Jos was also proud of citing his minister’s formulation of words when he started the job, which was something like this kind of entrée: „I’m against the narcistic elite which took hostage of the art-system.” Thus, the arts elite should prove their ability by promoting multicultural diversity, active participation in cultural matters, and also, by forgetting about the traditional roles and positions.

I especially liked this approach which was against privileges and the so-to-say „received rights”, since the state of affairs is more or less the same in Hungary. But there is nobody here who could start such a courageous policy. I tried to summarize my comments by pointing to the lack of plans, the burdens of centralization and overpoliticizing cultural or artistic issues. Instead of giving just a list of complaints, I offered some examples as signs of hope in Hungarian cultural policy, but mentioning their paradoxical or political character as well (such as the fixed subsidies for national institutions that could not go beyond the next elections’ date, and the lack of institutional transparency). I was also asked by Hans that „What is blocking the rational planning?” – so I attempted to explain briefly the post-socialist condition we have, not just in Hungary but in our region, the influential role of the narcistic arts elite, the lack of visions and planning, the rivalry, and our longlasting national heritage, that is the culture of complaint instead of actions.

But finally I felt a bit overwhelmed and a complaining person what I really wanted to avoid. So the warm-up was fine, Dragan Klaic generated a nice discussion before the lunch, and eveybody could enjoyed the light stuffed cabagges, consequently.

In medias res

Már napok óta fel kívánom hívni a figyelmet egy kiváló összefoglalásra: Mélyi József írt az ÉS-ben az ún. 1 százalékos törvénytervezetről, ami nem az SZJA felajánlható 1 %-át jelenti. Hanem a közpénzből megvalósuló építkezések, ingatlanberuházások során, a kortárs művészetre kötelezően fordítandó százalékról. Amit a kivitelezőnek kell beépítenie a költségvetésébe, más szóval, kortárs műalkotások beszerzésére, vagy megvalósítására kell költenie az 1%-ot.

Erről készül ugyanis törvénytervezet a kulturális tárcánál, ám a szerzőt, csakúgy mint engem, felettébb zavarja a terv nyilvános vitájának hiánya. Így aztán Mélyi összefoglalta, miért lenne előnyös és teljesen kiszámíthatatlan egy ilyen törvényi előírás. Átnézte a külföldi példákat, rápillantott a magyar köztéri művészetről szóló diskurzusra (magyarán a public art fogalmának és gyakorlatának a hiányára), a javaslat építő és kérdéses elemire.

Tehát már jó 10 napja olvasható a cikk - papíron. Idáig vártam, hátha felkerül az ÉS honlapjára, - amely helyből késleltetve tolja fel a kurrens cikkeket, mert évek óta azt gondolják, az online publikáció rossz hatással van az eladásra. Még mindig nincs link tehát, s nekem pedig nincs kedvem gépírót játszani.

Coming soon, remélhetőleg, bár közben a törvény is coming soon.

PS: a könnyebb érthetőség kedvéért, bekalapálok néhány passzust a szövegből:

"Nem tudom mennyire törvényszerű, de úgy tűnik, ha nagy ritkán a kultúráról esik szó, a magyar kormányok szeretik a meglepetéseket. A meglepetést titokban jól előkészítik szakmai anyagokkal, vagy állhat mögötte egyszerű lobbiérdek, esetleg csak egy vacsora közben támadt kósza gondolat.
[...]
A szabályozás nemzetközi szószólói szerint viszont a felülről oktrojált, de alulról is kívánt együttműködés révén újra megvalósulhat képzőművészet és építészet egysége; ideális esetben a képzőművészek elsőként értelmezhetik a létrejövő építészeti teret, és új összefüggéseket villanthatnak fel az építészek számára.
[...]
Az új törvény hatása kiszámíthatatlan. Ad absurdum eredményezhet olyan horror-megoldásokat, mint amilyet a Nemzeti Színházon és környékén látunk - bár itt az épület szépsége vetekszik a szobrokéval -, de vezethet építészek, designerek és művészek olyan összmunkájához is, mint mondjuk a Lánchíd 19 Hotel esetében.
[...]
Néhány héten belül a képzőművészeti közeg számára még mindig meglepetéssszerűen új törvény születik, amely akár rövid időn belül átrendezheti a művészeti élet súlypontjait. Sok minden dől el egyes mondatokon, de magánál a törvénynél fontosabb lesz a mögötte megjelenő szemlélet. Keveset ér majd az új törvény, ha nincsenek benne az új művészeti formák megjelenésének, az építészet és a képzőművészet korszerű együttműködésének lehetőségei."

Kinevezési kultúra 2.

Pécsi pacifikálás?

Március 1-én több újság is megkönnyebbülten számolt be arról, hogy a kulturális miniszter átadta az általa létrehozott művészeti tanács tagjainak a megbízólevelüket. A Népszabadság egyenesen Hiller pacifikált Pécsett címmel lelkendezett, mondván, "ismét lesz gazdája az európai kulturális főváros (EKF) programjainak".

Hacsak úgy nem.

További idézet a cikkből: "A testület tagja Horváth Zsolt, a pécsi Pannon Filharmonikusok ügyvezető igazgatója, Koncz Erika, a Magyar Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, Lauter Éva, a Balassi Intézet főigazgatója, Pál Zoltán Munkácsy-díjas szobrászművész, Giorgio Pressburger író, rendező és Vincze János rendező, a Pécsi Harmadik Színház igazgatója. Mint látható, a tanács összetétele kompromisszumos - helyet kaptak benne a kultúraszervezés ismert budapesti és pécsi személyiségei is.

A testület első és legfontosabb feladata a rendezvénysorozat kulturális stratégiájának kidolgozása. A koncepciót - amelynek elkészítésével az EKF késésben van - április 30-ig kell bemutatniuk a kulturális tárca vezetőjének és Pécs polgármesterének. Hiller közölte: rendelkezésre áll minden forrás, amely szükséges az EKF sikeres lebonyolításához. A miniszter bizalmáról és a kormányzat elkötelezettségéről biztosította Pécs városát. Hiller a kapcsolatok újraépítése jegyében elment a Pécsi Tudományegyetemre is."

Tehát van miért örvendezni. Művészeti igazgató helyett van 6 fős testület. Őket, sem "ismert személyiségként", sem pedig testületként nem kívánjuk értékelni, hiszen közös munkájuk gyümölcse még nem ismert. Várhatunk tehát egy kulturális stratégiára, amit majd szívesen tennénk ki a publikus boncasztalra. Ilyen stratégiából persze volt már sok, csakúgy mint különféle vezetőből és igazgatóból is. A bohózatba hajló történeteket rendesen tárgyazták különböző sajtótermékek.

Éppen ezért most csak egyetlen aspektusra reflektálok: egy hatfős grémium nem fogja megoldani a koncepció-gyártás és végrehajtás problematikáját. Túl sokan vannak ehhez. A pesti és pécsi szakemberek kombinációja mellett van még egy sor érdek, kijáró, és beruházó. A határidők reménytelenül megcsúsztak, a kommunikáció úgyszintén, itt valami más megoldás kellett volna. Nem véletlen, hogy az EKF projektek élén egyetlen művészeti igazgató szokott állni, akinek nemzetközi reputációja, kapcsolatrendszere, és erőteljes víziója határozhatja meg az adott város fejlesztéseit s arculatát. Ezt a személyt ugyan erőteljesen figyelik (ahogy az idei liverpooli művészeti igazgatót is, akit a csili-vili megnyitó után a pazarlásra hivatkozva rúgtak ki állásából), de általában szabad kezet kap munkájához, miután az általa fémjelzett tervet elfogadja a város.

Minap épp a pécsi tragikomédiáról beszélgettem, s kollégám a tallinni megoldásra hívta fel figyelmemet: miután tavaly ősszel kiderült, hogy Turku mellett az észt Tallinn lesz a 2011-es EKF, egyből megtalálták a projekt művészeti igazgatóját: a mondott ember nem észt, viszont élt az országban, mint a Goethe Institut munkatársa (s máshol is szerzett kultúra-menedzselési tapasztalatokat), tehát ismeri a helyszínt, ám mégsem helyi erő.

Ez egy életszerű kombinációnak látszik.
Aztán meglátjuk meddig marad.

Útkeresések

A holland, a flamand és a magyar kulturális politikában

Ezzel a címmel rendeznek konferenciát március 7-8-án Budapesten. A tanácskozást a Budapesti Kulturális Obszervatórium készíti elő a Közép-európai Egyetem Politikatudományi Intézete valamint Művészeti és Kulturális Központja, továbbá a Leideni Egyetem Alkotó- és Előadóművészeti Kara részvételével.

Mivel a konferencia-részvétel regisztrációhoz kötött volt, így csak a rendezvény után tudunk beszámolni arról, milyen ajánlások hangzottak el a kiemelt nemzeti intézményekkel, vagy a városok kulturális politikájával kapcsolatban. Az előzetes programot azonban itt lehet már nézegetni.

Kinevezési kultúra 1.

Okos, izgága fickó

Február 20. óta tudjuk, hogy egy "okos és izgága fickót", Bencsik Barnabást nevezték ki a Ludwig Múzeum főigazgatói posztjára. Ezt a frivolkodó jelzős szerkezetet maga a kinevező Hiller miniszter eresztette el, aki azt is felfedte: nem lesz egyszerű dolga az új vezetővel. Ám ennek ellenére kinevezte, ami merőben szokatlan az ilyen személyzeti kockázatokat nem vállaló minisztertől. Ráadásul kijelentette: épp Bencsikre van szüksége, akinek, persze, "nagy szerencséje van, mert túl azon, hogy kineveztem, még jó időszakot is kifogott!"

Hogy milyen értelemben jó ez az időszak, azt nem tudni. A kortárs művészeti helyszínek szempontjából, költségvetési perspektívából (mely tételben semmi változás nem várható), vagy a bátor és gáláns patrónust alakító miniszter szemszögéből? Mindenesetre Hiller most olyan személyi döntést hozott, mellyel nem a tutista hagyományőrzés ösvényén ment tovább, hanem akár bevállalósnak is tartható.

2005-ben júniusában sikerült a Műcsarnok élére pályázók körében nyilvános vitát generálni a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. A mostani kinevezés előtt azonban nem volt nyilvános diskurzus, bár a Stúdió ismét kezdeményezte. Nem volt kinyitva a pályázat a külföldi érdeklődők számára, nem volt mód a versengő koncepciók megismerésére (merthogy 5 pályázó indult a posztért), nem lett ügy belőle.

Nem érdemes találgatni, hogy mennyi csontváz dől majd Bencsikre, mert biztos dőlni fog, s azt sem érdemes feltételes módban latolgatni, hogy a közigazgatási viszonyokat jól ismerő új igazgató, milyen irányba tud elindulni. Hiszen az általa vezetett iroda például jó kontextusra találhat a Ludwigban. Hiszen az általa elhagyott kortárs múzeum csak hosszú távon lehet vetélytársa a pesti gyűjteménynek. Hiszen a Ludwigot befogadó Művészetek Palotájával kapcsolatban megfogalmazott ÁSz jelentések még mindig élő problémára utalnak, s pont Bencsik volt az, aki keményen szapulta (ugyan nem egyedül) a MűPa érdekében kialakított, s rettenetes költségvetési terheket jelentő PPP-konstrukciót.

Itt lesz az új főigazgató irodája.
A szomszédban ül majd júliustól a Nemzeti Színház új főigazgatója, aki a mai napig nem kapott erről hivatalos dokumentumot.
S épp egy hete jelentette be a miniszter, hogy a Pécs 2010 kulturális főváros projekt művészeti igazgatója nem egyetlen jól körülírható személy lesz, hanem egy hattagú grémium, a helyi és a pesti erőkből verbuválva.

Innen folytatjuk.

A kormánytól karnyújtásnyira

Viták a brit Arts Council terveiről

A címben szereplő helymeghatározás az Arts Council alapvető öndefiníciós állítása, s idáig, úgy tűnt, jól működött. (Nota bene feri: a mi NKA-nk is így szereti definiálni magát, már Alapprogramként is ilyen távolságra helyezte magát...) A hírek azonban arról szólnak, hogy szokatlanul heves viták övezik a brit Arts Council 2008-2011 közötti időszakra szóló terveit. Ahol van terv, ott van vita: a lakonikus okoskodáson túl azonban úgy látszik, gond van.

Többet itt:
http://nol.hu/kultura/cikk/481869/